Hogy hogyan találta meg anno Selena Gomez a budapesti Kertész utcában a Fészek Klub kupolatermét, nem tudom. Pedig a Round and Round című örökbecsű dalának klipjét, melyben titkos ügynököt alakít, részben ott forgatták. Talán jobb lett volna, ha a Who Says-t énekli itt. Mindegy. Én is ott forogtam a Fészekben, egy megnyitón.
A Folyamatos múlt című kiállítás a szocialista korszak paradox ideológiájával, olykor vérrel, gyakran hideg verítékkel átitatott kulturális hagyatékával így-úgy küzdő, azt feldolgozó művészek alkotásaival töltötte meg az épületet a földszinttől a Gomez és El Kazovszkij által elhagyott kupolateremig. Past Continuous.
Ezt az igeidőt használjuk, amikor a múltban valami éppen „akkor” történt (a szociban: éppen akkor nem történt). Például, tegnap, amikor találkoztunk, éppen mással beszéltél telefonon. Vagy, amikor Kádár János még (1985-ben) szépen biztat mindenkit, hogy hajrá, előre; Robert Smith a Cure-ból pedig egy játszótéren éppen azt üvölti interjú közben, a körhintán forogva a körülötte játszó gyerekeknek, hogy „Shut up! – shut up kids, no future”.
De ez kiállítás, hé, nem angol tanfolyam! Annak kutatása, vajon miért is viszonyulunk olyan ellentmondásosan ehhez a korszakhoz, miért csikorgatjuk rá a fogunkat, miért röhögünk rajta, miért vágyjuk vissza vagy miért akarjuk elfelejteni. A tárlat vezérfonala a szó szoros értelmében is egy vörös fonal: a bejáratnál a csabrendeki FOLTEX Ipari Szövetkezet és a Pamutfonóipari Vállalat ötszáz méter hosszú, selyemfényű, ránézésre vagy negyven éve legyártott Lánchíd-cérna spulnijait osztogatják, biztos azért, hogy el ne tévedjünk a labirintusban. A vörös fonal szimbólumot, mint az egésznek minden részén megtalálható jelet vagy jegyet, Goethe mester használta először a Wahlverwandschaften (jó, megmondom magyarul: Cserebomlások) című munkájában. Hát bomoljunk.
A kiállítás megtekintése előtt ajánlott a kevés alvás, sok Európa Kiadó- és Sziámi-dal meghallgatása, s szívjunk el képzeletben egy-két doboz Fecske vagy Munkás cigarettát, igyunk vagy hat Kőbányait. Megvan? Mehetünk. Csak vicceltem. Ennek a tárlatnak a befogadásához nagyon is ott kell lenni, résen lenni, minden apró vonalkára, betűre, csiszolt felület fénylésére figyelni kell, mert a kicsi részletekben rejlik a lényeg. A vörös fonál metafora megtestesülése az épület egészén keresztül-kasul húzva még a mozaikablakokat és szecessziós lámpaburákat is átöleli.
A kiállítást Sasvári Edit művészettörténész és Georg Schöllhammer szerkesztő, kurátor nyitotta meg. Kiemelték, mennyire fontos látnunk, hogyan építkezik a kortárs művészet a neoavantgárd vizuális elemeiből, hogyan a szocialista esztétika elvei szerint, s hogy az elidegenítés mint eszköz és a mikrotörténetek iránti fogékonyság milyen jellemző a kiállított művekre. Rámutattak, hogy bármennyire is kényelmes lenne úgy megenni majd a büfében a pogácsát málnaszörppel, azt gondolva, van koherens ideológiai olvasat, nincsen. Viszont az előny, hogy ezek a mikrotörténeti reflexiók komplexebbek, mint a mesterséges ideológiai narratívák. Kaptunk egy stílusát illetően az ötvenes évek sztálinista plakátjait idéző, remekül kivitelezett ismertető füzetkét (Soós Bori munkája), és elindultunk, befelé a múltba.
A galériába lépve rögtön szembetalálkozunk egy hatalmas szivárvánnyal a falon, amely gyönyörű, színes és csillog, mert mozgalmi jelvényekből, katonai érdemrendekből, s egyéb, a korszakot olyannyira jellemző kitűzőből áll (Várnai Gyula: Szivárvány). Ahol ilyen a szivárvány, milyen a vihar?
Ipsics Barbara munkája a személyes emlékezet fonalát veszi fel, nagyapja haját vágja a videóban, s eközben hallgatja az öreg monológját. Régi szép idők. Az egyik legviccesebb darab Antal Balázs és Hatházi László Allegóriamágnes című műve, melyben egy kisdobosokat ábrázoló szoborcsoport kézfejeinek agyaglenyomatait gyűjtötték össze, ezekből kiszedték a gipszöntvényeket és egy borhűtőben installálták őket, mintegy hibernálva az eredeti jelenetet. Az első bemutatás alkalmával a mintavételről készült fényképek hűtőmágnesként voltak láthatók.
A másik humoros, ugyanakkor a szokásos hidegrázásos emlékeket is bevillantó mű Baglyas Erika sorozata, a Politikai barátság. Katonák, gyári munkások, Aczél György és mások papír zsebkendőre átírt protokolláris jókívánságait, a főtitkár századik születésnapjára a művésznő által írott szubjektív gondolattöredékeket láthatunk, amelyek olyan viszonyban vannak egymással, mint a valódi meg a képzelt élet. A levelek a nép és Kádár kapcsolatát, a „virslimustáros” május elsejék és a mozgalmi estek hangulatát vetítik elénk. Nevetünk. De miért is? Talán, mert túléltük, hogy a szüleink túlélték.
Felfelé gyalogolunk, mert arra, a kupolában lesz a Soharóza koncertje, de előtte még megnézzük Kovács Olívia melankolikus, a már megsajnált régi lámpák sárgás fényének homályában nehezen kivehető, épp ezért borzongatóan érdekes festményeit. Mások múltja a címe. Régi családi fotókat használt, abból a korszakból, amikor az alkotó még nem is élt. Édesanyjától kapta a fényképeket, aki azok feldolgozásával bízta meg őt, a fiatal festő pedig megfestette, kollektivizálta őket mindenki/mások emlékeiként. Hogy kik azok a mások, azt mindenki eldöntheti maga, ha akarja.
Nem csak a magyar múlt idéződik azonban meg, Tilo Schulz a keletnémet örökség, a hidegháború vizuális jelenségeire koncentrál. A realizmus és az absztrakció a németeknél sem andalgott kézen fogva, és noha Schulz eszméletlenül precíz, minőségi faanyagokból létrehozott tárgyai a maguk módján harmonikusnak mondhatóak, a design határait súrolják, Esterházy Marcell My name is Nobody című munkája mellett nem hatnak megnyugtatóan. Esterházy az 1940-es évekbe visz vissza minket, egy bolt névtáblájának cseréjét megörökítő fényképet módosít annyiban, hogy a cégérről eltüntet minden adatot. Jelképezve, milyen, amikor a hatalom a saját szája íze szerint formálja a jelentéseket, s bármit felülír, amit nem tekint sajátjának.
Egy kis terembe érkezünk, ahol Ciprian Muresan alkotását, a Holt terhek (Dead Weights) című szoborcsoportot találjuk: anya- és munkásfigurákat, büsztöket, parasztasszonyokat, gondterhelt, hatalmas férfiarcokat a padlón. Gipszmásolatai ezek a szocializmus évei alatt minden tekintetben elnagyolt, esetlenül és otrombán hősiességet kifejezni akaró műveknek, amelyek soha nem számíthattak bensőséges csodálatra, hiszen nem is ennek elérése volt a céljuk. E súlyos gipszmunkák alatt helyezte el Muresan két rézmetszetét, amelyek egy, a szovjet gazdaságpolitikát bíráló tanulmányhoz készültek illusztráció gyanánt. A gipszszobrok alól nem is látszanak ki, a szobrok pedig sajátos nyomógépekként is funkcionálnak így. Ráadásul a tanulmány egy köztéri szoborállítás tragikomikus esetét meséli el, így még ez a jelentéstöbblet is megjelenik a plasztikák és a rézlapok ideiglenes egységében. A kollektív művészeti örökség a szó szoros, és átvitt értelmében is nyomást fejt ki Muresan munkáira.
A Soharóza este nyolctól énekelt a megnyitón, felidézve a brigáddalokat, az ügynökvilágot és az erőszakkultuszt. Másnap, az esemény folytatásaképp a Cirko-Gejzír moziban (ahol víz-, és nem kávéautomata van) Phil Collins, harcos baloldali dokumentarista 2010-es, a Berlini Biennáléra készített Marxism today (prologue) című dokumentumfilmjét láthattuk. Collins – hirdetések útján – olyan szereplőket keresett a filmjéhez, akik az NDK-ban marxizmus-leninizmust és marxista közgazdaságtant oktatattak középiskolában vagy főiskolában. Négy nőt választott ki – köztük egy anya-lánya párost –, hogy beszéljenek az elmúlt húsz évről, egyéni sorsuk alakulásáról. A riportalanyok között van egy nyugatra költözött, sikeres üzletasszony, aki stílszerűen tőkét kovácsolt a tudásából. Van egy, a rendszerben rendületlenül hívő, ma szociális munkásként dolgozó idealista és egy, a párt és az ideológia követésére kényszerből vállalkozó szereplő is. Közös bennük, hogy a szocialista rendszer összeomlása után nem csak identitásuk került válságba, de integritásuk is megkérdőjeleződött. Rendkívül érdekes kérdést taglal a mű: egy mesterségesen fenntartott, tudományosnak keresztelt politikai narratíva összeomlása után mi történik az azt hirdető, abban gondolkozó, azt tanító alanyokkal? Kende Tamás történész a film után mesélt Chris Marker Az utolsó bolsevik című filmjéről, a történelmi szükségszerűséget kissé patchwork takaróként magára húzó csalódott pártértelmiség önhazugságairól, a történelmi értelmezhetőség zsákutcáiról, és arról, hogy az elidegenedés marxista kategóriája mennyire érvényes mindmáig. Majd a lelkünkre kötötte, hogy olvassuk el a Kommunista Kiáltványt, s ne higgyünk annyira a szükségszerűségekben. A történelem nem csak úgy megesik velünk, bármennyire kényelmes is lenne. Pogácsa, málnaszörp, pop, csajok etc.
A Folyamatos Múlt – Kortárs reflexiók a szocializmus kulturális hagyatékára című kiállítás Budapesten, a Fészek Művészklubban tekinthető meg 2014. június 20-ig. További vetítések: 2014. június 14. (szombat), 15.00; június 18. (szerda).
A fotókat a szerző készítette.
