Hogyan kezdődnének a székely viccek, ha egy magyarul tanuló török mesélné őket? Valóban egy román vendégmunkás találta fel a Facebook rendszerét? Hogyan reprodukálható a havasok aromája? Hogyan másolta le Selyem Zsuzsa élőszóban Esterházy Péter Harmonia caelestisét? Efféle kérdésekre is válaszokat kaphatunk Balázs Imre József új kötetéből. Spoilerek nélkül folytatjuk.
A kolozsvári irodalmár ezúttal némileg rendhagyó kiadvánnyal, tárca- s kisesszégyűjteménnyel jelentkezett – teszi ezt vidra- s gyermekversek, illetőleg hiánypótló tudományos kötetek között (gondoljunk akár a Hervay-monográfiára, akár az avantgárd kutatásokra vagy az erdélyi „új közép” csoportosulásait kontextualizáló tanulmányokra). Ha le tudnánk hántani a szóról a pejoratív héjat, akkor szívesen nevezném a munkát könyvecskének, a benne szereplő írásokat pedig szövegecskéknek, valamiféle bensőséges, intim légkört igyekezvén varázsolni köréjük, a kicsinyítő képzővel nem lekicsinylést, hanem szeretetteljes mellényzsebviszonyt akarván kifejezni. De félő, hogy túlságosan tapad hozzá a lefokozó mellékjelentés, így tartózkodom tőle.
Miféle szövegeket is tartalmaz hát a kötet? Olyan írásokat, melyeket a literátor időnként leginkább különféle praktikus fölkérésekre vagy maga szórakoztatására hoz létre (mondhatjuk-e, hogy gyárt?), afféle memória- és írásgyakorlatként, a pillanatok örökítésének és teremtésének elegáns kísérleteiként, hangulatok bölcsőiként. Viszonylag ritkán születik ezekből kiadvány, ám nem biztos, hogy jól van ez így, s hogy ne volna – ha nem is épp kihagyhatatlanul hasznos vagy szükséges, de – roppantmód érdekes egy efféle kollekció. Ilyen típusú gyűjteményekből rajzolódik ugyanis ki egy szerző (gondolkodó, tudós, költő, szerkesztő stb.) olyasféle arcéle, melyet mind a szépirodalmi, mind a tudományos publikációk szükségképp homályban hagynak. Föl lehet fedezni persze kapcsolódási pontokat, mondhatjuk, hogy a Hadikórház a város szélén tárcáinak (stb.) némelyike felmutatja azt a világteremtő és -alakító, akár gyermekinek is nevezhető, kérdező és nézőpontváltó alapattitűdöt, mint ami Balázs Imre József Hanna- és Blanka-verseit vagy a vidra-könyvét jellemzi; s az is megfigyelhető, hogy azok az irodalmi hagyományok és hivatkozási pontok, melyek a kritikus-irodalomtörténész szakmai közleményeiben megtalálhatóak, visszaköszönnek azokban a szövegtípusokban is, melyek a magánemberi érdeklődés talán közelebbi megmutatói lehetnek (mint a napló vagy a személyes emlékezés terepeként is szolgáló kisesszé).
Természetszerűleg ezek is jól megmunkált írások, szó sincs arról, hogy a magánszemély közvetlen (pláne: hiteles) felbukkanásaként olvashatnánk őket – ugyanakkor a figura, amely a kötet szövegei körül megképződni látszik, mégis egy(-két) lépéssel közelebb engedi magához az olvasót, könnyebben ad számot vágyakról, értékválasztásról, érzésekről és érzelmekről. Ahogyan a szerzőt közelről ismerő Demény Péter fogalmaz a kötet fülszövegében: „Azért szeretem ezt a könyvet, azért szerettem annak idején, első megjelenésükkor az írásokat, mert egy óvatos, szerény ember kikandikált hirtelen valami mögül.” S bár sejtjük, mi több, tudjuk, hogy ez a kikandikálás nem más, mint játékba hívás, s így szimuláció is, meg rafinéria is, a közös játék során nemcsak jól fogunk szórakozni (s olvasói szempontból ez a fontosabb), de a közös élmény légköre is megteremtődik. S nem utolsósorban egy jó beszélgetésé, ha valaki szeret úgy is beszélgetni, hogy ő figyel többet és jobban. A viszony mégis mintha kölcsönös lenne – ahogyan az egyik esszében olvashatjuk: „Mindenekelőtt az író is: olvasó, és olyan könyveket és Lapokat szeret olvasni, ahol nem helyette gondolkodnak, hanem együttgondolkodnak vele.” (133.)
Balázs Imre József ezúttal is a „nonsalansz esélyével” igyekszik élni (mely kifejezés a 2001-es, azonos című kötet óta önértelmező alakzatként is működik, azzal a kiegészítéssel, hogy a rigorózusabb szakmai megszólalásokban nem érvényesül). Tárcáiban nem veszi véresen komolyan magát, véleményét, ítéleteit (vagy inkább megállapításait, ugyanis az ítélkezés gesztusai a szerzőtől távol állnak), ám annál fontosabbnak mutatja tárgyait, témáit, legyen az nyári munka egy mezőgazdasági kombinátban, a Debreceni Nyári Egyetem egy török diákja, egy-egy sajátos nyelvi formula („Ejsze mi lett?), olvasási szokások („kizsákmányolás-e az olvasás?”), találkozások, vagy – mindenekelőtt – városok (Kolozsvár, Székelyudvarhely, Utrecht, Gyergyó és így tovább), helyek, szelíd tanyák. A választott témák nem azért fontosak, mert súlyosak és jelentősek, hanem mert olyan perspektívából tekint rájuk, amely azt teszi láthatóvá, hogy történt valami érdekes (szép, ronda, különös, nem különös – egyáltalán: valami) a világban, ami nélkül az idő folyása mégsem volna ugyanolyan. A távlat könnyen válik derűsen ironikussá, de sohasem lesz maróan cinikus. Balázs Imre József nem mar, legfeljebb néha mardos, vagy „őt” mardossa kétely, emlék, jövőkép.
Balázs Imre József, a ’havasok vidrája’ – mondanám, ha ez a kifejezés nem bírna olyan konnotációkkal, melyeket nem szívesen társítunk hozzá, s így inkább nevezem nem különösképp eredeti módon ’székely vidrának’ – remekbe szabott tárcában emlékezik meg a „havasok ízéről”, rafináltan idézve meg és forgatva ki egyszersmind különböző klasszikus erdélyi hagyományrendszereket, mindezt úgy helyezve didaktikus kontextusba valamiféle autenticitás-szemlélet szerint („Csak a fenyővízből készült fenyővíz az igaz.”), hogy a stiláris megoldások és az ironikus távlat miatt az ideológia összetettebb szerkezetűként áll elő, ahogy azt már a kezdősorok is jól érzékeltetik: „Végy egy fenyőaromájú pezsgőtablettát. Oldd fel egy pohár vízben. / Végy egy gyantás, nedvdús fenyőcsutakot. Szeleteld bele szellősen, lazán a trumixgépbe. Nyomd meg a gombot.” (A havasok íze, 27.). A receptnyelvet, használati utasítások regiszterét idéző felütés aztán egy olyan nyelvi világba folyik át, mely egyszerre hívja elő az erdélyiként lokalizálható novellisztika Tamási-féle ethoszát („A havasi aljnövényzetben szerelmek szövődnek. Friss arcú lányok, legények. Márton Róza s Benedek Áron. Az öreg Benedek egyszer megbicskázta idősb Mártont egy fehérnépért. Ejsze az Áron anyjáért. Nem sokat beszéltek, csak villant a bicska. Azóta még kevesebbet beszélnek. Márton András néha megtapogatja a heget bordája alatt. Ugyanott, ahol Márton Rózának s Benedek Áronnak anyajegye van. Most a Róza szoknyája foltos a feketeáfonya levétől. Mintha vér lenne. A boróka s a feketeáfonya egymás mellett nőnek. A férfias ital s a befőtt alapanyaga.” 28.) és annak (helyenként – egyéb írásokban is – Bodor Ádám-i s még sokkal inkább Láng Zsolt-i aromákkal fűszerezett) de(kon)strukcióját. A rövid terjedelmű szöveg bravúros házasítása balladai történetnek és kultúrkritikai eszmefuttatásnak, melyeket egy sajátos (a „boróka” és „áfonya” szavakra épülő) szimbolizációs eljárás varr össze. S ha már Láng Zsolt neve felbukkant: némely (fikciós logikájú) szöveg felépítésében (mint például A tábornokban) arra a fajta prózapoétikára ismertem rá, amely az egyes szám első személyű visszatekintő történetmondásnak a valóságnak tekintett emlékkontinuum reflektált fikcionalizálását is tárgyaló jellegében mutatkozik meg, s amely Láng utolsó kötetének (Szerelemváros) is alapvető szervezője.
Poszler György könyvéhez írt egyik széljegyzetben esik szó a cigaretta nélküli cigarettatárcáról és cukor nélküli cukortartóról: „Aki nem dohányzik és nem eszik cukrot, emlékeket költöztet a tárgyak belsejébe, hiszen arra valók, hogy legyen bennük valami.” (122.) Nevezhetjük ezt költőietlenül átfunkcionalizálásnak, s mintha hasonlót éreznék e kötetanyagot szemlélve magam is – e némiképp periférikus, részint különféle margókon elhelyezett írások zömében már használaton kívülivé váltak, mert miután időben elsodródott az adott napilap, online folyóirat pillanata, az olvasó nem motivált a rájuk történő emlékezésre, különösen az újrakeresésre. S most az eredeti közegüket vesztett szövegtárgyak („nadrág nélküli nadrágtartók, kulcs nélküli kulcstartók”) újra felnyílnak, „belsejüket mutatják, ezüst védelmezi a bent bolyongó emlékeket” (uo.). De ezek az emlékek és reflexiók úgy szelektálódnak, hogy mindig tartalmaznak valamilyen (újra)hasznosítható tudást is kulturális praxisokról, népcsoportok közötti viszonyokról, egymásra rétegződött tértapasztalatokról, könyvekről (az aranymívesség történetét feldolgozó munkáról, egy ’48-as forradalmi antológiáról, borgesi ívű esszét Isaac Asimov Alapítvány-ciklusa kapcsán). Ali Kemal története nemcsak azért szórakoztat, mert szeretetteljes humorral megírt minieseteket sorjáztat (mint a Debreceni Nyári Egyetemen magyarul tanuló, a Vörösmarty-féle nyelvi regiszteren szocializálódott kubai lányok small talk-ja: „Délceg, de kevély”, mondják komolyan egy helyes srácról), de a szellemes múltidézés réseiben mégiscsak elgondolkodunk azon, hogy miként tapasztalhatja meg a kuruc-török kapcsolatokkal foglalkozó sztambuli diák a magyar hódoltsági emlékezetet, emlékhelyeket (mint például az egri várat). Apropó, kurucok: párflekkes (alig több mint) jegyzetben a hollandiai Mikes Kelemen Kör egyik Márai-estje kapcsán plasztikus képet kapunk a holland és az emigrációs magyar múltelevenítési kísérleteinek – technikai feltételeiben és logikájában egyaránt beszédes – különbségeiről és hasonlóságairól, s eközben egy jelképessé váló zárógondolatban arról is értesülünk, hogy a holland autópálya fölött hidak, alant pedig alagutak épültek: szarvasok számára.
Tematikai és műfaji szempontból is elegyes műről van szó, mégis, talán épp (a stílus egységes üdeségén túl) minden paraméterben tetten érhető változatosság jóleső dinamikát ad az olvasásnak. A forradalmi ünneplésekről szóló meditációt egy fiktív álhírszerkesztő napjának elbeszélése követi, a használati utasításokat boncolgató szösszenetet egy román cigarettásdoboz feliratának elemzése egészíti ki, naplóbejegyzések váltanak tudósításokat, olvasmányélményeket, fiatalkori emlék-visszaidézést. „No igen, úgy kellene bemutatkozni, hogy meg is mondjam a nevem, meg ne is, úgy tenni, mintha először látnám a dolgokat, amikről beszélek, meg nem is, el is mesélni a napokat, meg nem is.” (167–168.) Így is lett.
Balázs Imre József: Hadikórház a város szélén – Tárcák, miniesszék, naplók, Nagyvárad, Riport Kiadó, 2013.
A fotókat Bartha-Tóth Alexandra készítette.
