„Na, akkor két Long Island Iced Tea-t légy szíves!” – Ez volt az első mondatom, amikor nyolc körül, az italakció vége és a koncert kezdete előtt két perccel megérkezem a Budapest Parkba. Zsenge pankok, közép-harmincas, megszelídült kisgyerekes motorosok, már előre elégedett standard fesztiválközönség gyülekezik, egyre inkább a nagyszínpad felé gravitálva.
Valaki a látóterem szélén az akciós sör varázsa alatt azt magyarázza, hogy „ezt a világok harcát” szereti a legjobban Gogol Bordelloban, aztán megjelenik a színpadon a már eleve hibrid nevű, de alapvetően nagyon New York-i banda. Elmondásuk szerint azért választották Nyikolaj Vasziljevics Gogolt névadójuknak, mert ő csempészte be az ukrán nézőpontot az orosz irodalom történetébe. Úgy amerikaiak persze, ahogy a kezemben szorongatott, időközben megszottyosodó Long Island az: jóféle kubai rumból, angol ginből, mexikói tequilából, retró szovjet vodkából van, és igen, amerikai Coca-Colával felöntve (legalábbis szeretném ezt hinni). Eugene Hütz (eredeti nevén Jevgenyij Alexandrovics Simonov) frontember egészen sikeres brandet épített ukrán cigány származására, de rajta kívül is igen élénk színekből áll össze a Gogol Bordello palettája: jelenleg orosz, fehér-orosz, ecuadori, kínai-skót, és persze amerikai tagjai vannak a zenekarnak.
A zenéjük is hasonlóan vegyes: a zenekar által feltalált cigány-punk műfaj a klezmer és a cigányzene hagyományát ötvözi a punkos rockos hangzással, esetenként – főleg a képiség terén – varieté-elemekkel, jobb napokon pedig esetleg mozgalmi dalok reminiszcenciáival. A szellemes dalszövegeket a frontember érdes, szlávosan csikorgó angolja teszi különlegessé és hitelessé. „Forgive my speaking of English, Jonfen, as I”m not so premium with it” – ezt ugyancsak Eugene Hütz mondta, még 2005-ben, Elijah Wood mellett az Everything is Illuminated (Minden vilángol) főszereplőjeként. Szóval ez a magyarázat! Ráadásul a szombati koncert lemezbemutató is volt, a banda a 2013-ban megjelent Pura Vida Conspiracy című albumával turnézik. Egy év alatt a magyar közönségnek bőven volt ideje megtanulni az üvölteni valót, hiszen az új lemezen olyan slágerek is vannak, mint a We Rise Again, a Malandrino vagy a Lost Innocent World.
A Gogol Bordello tehát a színpadon, őket is, minket is zavar a napfény. Előttem ugráló apja nyakában az életéért kapaszkodik egy kutyás plüss hátizsák tulajdonosa. Hütz bajsza még formára pödörve, egészen sokkoló mennyiségű ruha van rajta. Decens matiné, visszafogott ugrálással. Világos, persze, tízre be kell fejezni, és egyszerűen nincs még elég sötét. Szerencsére, ahogy lemegy a nap, előbújnak a vérfarkasok, punkok és egyéb, természetfeletti képződmények (amúgy is valami teliholdféle volt), és a zenekar is egyre inkább ihletet kap. A frontember vetkőzik, signature-bajusza pedig egyre ziláltabban csapkodja az arcát. Egy fél üveg vörösborral locsolgatja habtestét (a másik felét, gondolom, elmenti rosszabb pillanatokra), miközben Elizabeth Sun, a zenekar vokalistája, táncosa és jól mozgatható dekorációs eleme, egy Lady Gagára hajazó kezeslábatlan napozóban egy óriási dobbal a nyakában jumping jack-ekkel próbálja motiválni az ünneplő gyülekezetet. Bár mi, a közönség, leugráljuk a talpunkat, és amikor meghalljuk a Start Wearing Purple-t (három téves riasztás után immár tényleg), teljes lelkesedéssel bömböljük a dalszöveget. Úgy tűnik, mintha a zenekar csak az utolsó húszpercnyi ráadásra melegedne be úgy igazából. Talán ekkorra sikerült elfogyasztani a bor másik felét.
Bár kisebb-nagyobb döccenőkkel a buli beindult, mégis maradt valami hiányérzetem. Úgy tűnt, mintha Gogol Bordelloék szó szerint nem tudták volna, hogy milyen földrészen vannak. Persze, megértem, én mindent megértek, két napja még Svájcban voltak, két nap múlva meg már Izraelben lesznek, én viszont a kettő között pont Magyarországon rekedtem. Ők is, bár ennek egy pár elmotyogott „Budapest”-en kívül szinte semmi tanújelét nem adták. Persze, nem azt kívántam volna, hogy Hütz ékes magyarsággal, Kosztolányi nyelvén búgjon a mikrofonba a kivándorlók léthelyzetéből adódó paradoxonokról, valójában egy „Sziasztok!” is elég lett volna. Vagy, urambocsá”, egy „piros volt a paradicsom, nem sárga”, ami egyébként az egyik számukban is szerepel (Suddenly, I Miss Carpaty, még 2007-ből).
Tulajdonképpen a Gogol Bordello tagjai nem is amerikaiak, hanem „amerikások”, bizonyos szempontból a mi tágabban értett, posztszovjet kutyánk kölykei. Talán ezért is esett rosszul, hogy „hazaérve” gereblyézni kezdtek, mint az egyszeri kislány, aki vidékről felmegy a nagy Budapestre, és egy hét után visszatérve láthatóan elfelejti a dolgok nevét, amíg rá nem lép a gereblyére, és egy hirtelen átkozódással be nem bizonyítja, hogy emlékszik mindenre, ha akar. Pláne, ha a viccbeli kislány pont abból épít világhírt, hogy Kelet-Európából jön. Ahogy az egyik, egyébként a koncerten is szereplő szám címe sugallja: Think Locally, F*ck Globally.
Ettől függetlenül profi produkciót láttunk. Profi, értsd: azt kapod, amire befizettél. Se többet, se kevesebbet. Ennél talán azonban nagyobb bók az, hogy a Gogol Bordello a várakozásoknak megfelelően kiváló bulit csinált, és néha még akár azt is elhittem, hogy az együttes által előszeretettel használt „we” személyes névmás (We’re Comin Rougher, We Rise Again, stb.) esetleg minket is magába foglalhat.
Gogol Bordello-koncert, Budapest Park, Budapest, 2014. június 14.
