Egy fa
Városunk játéka a labdarúgás. Három éves koromtól az volt a vágyam, hogy a Stuttgart vagy a Cottbus irányító középpályása legyek. Jövőmet a Bundesligában képzeltem el, lenyűgözött a pontos és precíz német futball. Mindent elterveztem. „Ha elszáll fölöttem az idő, visszajövök levezetni valami nagyobb magyar csapatba. Aztán, ha végleg kiöregszem, a városi csapatot edzem majd. A tehetségem adott, hogy mindent megnyerjek.” Legszívesebben a német bajnokságban jelöltem volna meg a kezdetet.
*
Ha az időjárás engedte, gyakran rúgtuk a labdát apámmal a fa körül. A tavasz végét és az ősz elejét szerettük. Nyáron a betonkomplexum úgy felforrósodott, hogy még a fa környékén, a lakótelep szélén is érezni lehetett a panelházak között megrekedt fülledtség hatósugarát. Ilyenkor az apám nem merészkedett le, a teste nem viselte jól a forróságot. Viszont az én játékom sajátos hangulattal bírt a kánikulában. Eleinte szokatlan érzés volt megélni az egyedüllétet. Később feloldódtam benne. A fának rúgtam a labdát, és pár másodperc múlva megint az enyém volt. Olyan szabadságot éltem át, mint soha még azelőtt. Úgy tettem a labdával, ahogy a kedvem tartotta. A lehetőségek végtelennek tűntek. Idővel azonban mégis megéreztem, hogy a lábam és a fa keretezi az akaratomat, amely a labdában öltött testet, teljesen függetlenedve kiindulástól és céltól. Ettől fogva a játék elvesztette az egyszerűségét, és a megoldásaim is egyre bonyolultabbá váltak. Aztán mindinkább ritkultak a látogatások, amit egyedül vagy az apámmal tettem a panelunk mögötti részen. Undorodtam apám egyszerűségétől és a saját játékomtól. Nem értettem, mi az, amit akkortájt tapasztaltam magamban. Valami korai változás következett be az idő belső szerkezetében; és az apám belső szerkezetében is.
*
A nagy meccset július végére tűzték ki. A Ferencváros ificsapatával játszottunk. Nagykutyák érkeztek megfigyelni. Fölvitték Pestre a kisebb vidéki városok csapatainak fiatal, tehetséges játékosait. A fiúkkal már fél évvel a mérkőzés előtt megtudtuk a kiírás időpontját.
Kezdetben könnyű napok váltották egymást. Gyakran jártunk kocsmázni a csapattal. Néhány sör után kevésbé tűntek elviselhetetlennek a mindennapok. A hangulatunk emelkedetté vált, különösen hétvégén, mikor több ember volt a helyiségben. Tiszteletet éreztünk magunk körül. A csapos olcsóbban mérte nekünk az italt. Mindenki látta bennünk a lehetőséget.
Tavasz végére általános szokásunkká vált, hogy a nap zárásaként elszívunk egy spanglit a házunk mögött. Ilyenkor néhány fogalom elvesztette eredeti tartalmát. A probléma például olyan valami volt, amit a következő napokban meg fogunk oldani. Az életünk egy szakasz, amelynek két végpontja a reggeli ébredés által felkínált bizonytalanság, és az esti cigi bizonyossága. Az edzések lényegtelenek voltak. Félvállról vettük a világot. De mégis komolyan.
Aztán egyre feszültebbé váltunk. Én bíztam a tudásomban, idővel azonban a többiek miatt kezdtem el aggódni. Féltettem tőlük a játékomat. Féltem, hogy az önzőségük miatt nem lesz alkalmam megmutatni a játékomban rejlő lehetőséget. Féltem a játékom bukásától.
*
Már senkit sem érdekelt, hogy a pályán vagyunk-e vagy nem. Lefociztak bennünket. Az első tizenöt percben kettőt kaptunk, a második félidő első húsz percében újabb kettőt. A nyolcvanötödik percben, amikor eljött az én pillanatom, már öttel mentek. Egyetlen lehetőségünk maradt: a becsületünk megvédése. Kimerültek voltunk. A pálya végtelennek tűnt, mintha egy sivatag közepén kellett volna megállni a helyünket. Éreztem, hogy ebben a helyzetben semmi sem történhet egyszerűen. Beláthatatlan képletű folyamatokra volt szükség ahhoz, hogy az idő előrehaladjon, és elteljen egy másodperc. Mégis elfogott némi bizakodás. A pillanat összetettsége kirajzolt valamit magából, ott és akkor. A játékom lehetőségét. Az elkövetkezendő pár másodpercben a mérkőzés néhány momentuma bennem sűrűsödött össze.
Az akció a kapusunktól indult. Felívelte a labdát a félpályáig, mi pedig rövidpasszos játékkal átverekedtük magunkat a középpályán. A labda nálam volt. A felfutó balbekkhez passzoltam ki szélre, aki laposan azonnal indított engem. Kinéztem oldalra, a partjelző nem mutatott semmit. Óriási szabad terület kínálta magát előttem. Azonnal megéreztem, hogy eljött az én időm. Megindultam a tizenhatos felé, már csak a kapusuk volt velem szemben, de akkor hirtelen belém hasított valami. Nem csinálhattam meg ilyen egyszerűen. Lelassítottam. Elhatároztam, hogy bevárom az utolsó emberüket, és a tizenhatoson belül rendezem le a dolgot. Minden simán ment. A kapus kifutott rám. Kiosztottam neki egy kötényt és megkerültem. Már csak a középhátvéd képezte akadályát a felemelkedésemnek, aki idő közben befutott elém. Újból kinéztem oldalra, még a befejezés előtt, azonban most oda, ahol a nagykutyák ültek. Már nem volt ott senki. A világ színei hirtelen tompává váltak.
Ekkor eszembe jutott a fa. Összeszedtem minden erőmet és lőttem. A partvonalon túl az emberek felhördültek, zúgolódást lehetett hallani. A labda nem volt a hálóban. A bíró folyamatosan egy adott pontra mutogatott. Büntető. A középhátvéd alkarját találtam el.
Nem fogtam föl, hogy mi történik. A csapattársam higgadtan a bal alsóba helyezett. A becsületünk megmaradt.
*
A házunk mögött állt a fa. Végtelen ideje átadta magát a kiszáradás folyamatának. Az apám azt mesélte, hogy a születésem tiszteletére ültette a városvezetés. Aztán az anyám már máshogy mondta. „Akkor is itt volt, mikor nagyapádék megvették nekünk a lakást. Ugyanabban a formában, mindvégig. Egy gallynyival, egy faháncsnyival sem kevesebb.” Ez a két történet élt a családban a fa eredetéről. Több szó azonban nem esett róla. Nem volt igazán funkciója az életünkben, és nem jelentett semmit.
A nagy meccs utáni éjjelen többször is körbesétáltam a fát. Nehéznek éreztem magam. Mintha minden törekvésem, ami eddig kifelé irányult, önmagamba fordult volna vissza. A mérkőzés óta még mindig képtelen voltam megragadni a valóságot. Egy ismeretlen összefüggésrendszer részének éreztem magam, ahol minden egyszerű és megvalósítható. Megijedtem. Ezt azonnal meg kellett szüntetnem. Fölöttesnek kellett lenni és kimaradni.
Álmomban egy elsárgult mezőn jártam, ami semmivel sem volt határos. A táj néhány ismerős idomából megállapítottam, hogy ez a lakótelep, ahol élek. A házaknak azonban nem volt nyoma. Rajtam kívül még rengeteg ember bolyongott össze-vissza a mezőn, céltalanul. Egyszer még az apám is elsétált mellettem, de nem ismert meg. Akkor már tudtam, hogy mindegyik vak. A csapattársaim közül senkit sem láttam. Mind elmentek.
A nap egy helyben állt. Nem voltak éjjelek. Nem volt légmozgás. Az égbolt piszkosszürke volt és tompa az állandó hőségtől. „Hát ez lesz az, gondoltam. Itt kell majd.” A táj és az emberek napról napra homályosabbak lettek; fehér egységbe olvadtak. Egyszerűnek hatott minden. Végtelen volt a forróság.
