Balogh Zsolt nevét még kevesen ismerik Magyarországon, pedig szakmája egyik kiemelkedő képviselője. Az évek óta Londonban élő művész fényfestette a Sydney-i Operaházat, színházak és múzeumok versengenek installációiért, és a londoni olimpia nyitóünnepségén is az ő animációját csodálhatta a világ.
KULTer.hu: Már kamaszként is arról álmodoztál, hogy videodizájner és animációs rendező leszel?
Nem. Kamaszként, sőt harminc éves koromig fogalmam sem volt arról, mit akarok csinálni. Elég sok mindent kipróbáltam, dolgoztam kaszinóban, jártam különböző egyetemekre, érdekelt az építészet, de 1-2 év után az is unalmassá vált számomra. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy 3D-vel és digitális dizájnnal szeretnék foglalkozni. Elmentem egy filmes iskolába, a londoni National Film and Television Schoolba, mert vizuális effekteken akartam dolgozni. De mire véget ért a képzés, már inkább olyan munkára vágytam, ahol az egyénnek nagyobb a szerepe, felelőssége, és van lehetősége létrehozni valamit. Olyan területen szerettem volna kipróbálni magam, ami nagyon új, és a művészethez kapcsolódik, ez lett végül a digitális dizájn.
KULTer.hu: Milyen út vezetett el a londoni 59 Production céghez, akiknél most is dolgozol?
A mesterképzés befejezése után kisebb-nagyobb, vizuális effektekkel foglalkozó cégeknél dolgoztam reklámokon. Négy-öt éve véletlenül botlottam a 59 Productionbe, akikről kiderült, hogy őket is érdeklik a kísérletező megoldások, illetve a különböző művészeti formák – a színház, a vetítés, a hagyományos és a számítógépes animáció – elegyítése, amikből nagyon izgalmas, és akkor még teljesen új dolgokat lehetett kihozni. Ebben a műfajban azóta is mi vagyunk a legjobbak, legalábbis Európában.
KULTer.hu: Hogy érzed ott magad?
Amióta együtt dolgozom ezzel a céggel, nekik is elképesztően jól megy és nekem is egyre komolyabb megrendeléseim vannak. Szerencsésen egybevágnak az érdekeink, mert ők évről évre jobban megbíznak bennem, én pedig egyre nagyobb felelősséggel járó projekteket szeretnék. Még rengeteg lehetőség és feltérképezetlen terület rejtőzik ebben a technológiában, nem véletlen, hogy a színházak és a múzeumok ilyen komolyan érdeklődnek iránta. A digitális technológia olyan frissességet és izgalmat nyújt, ami sok embert bevonz a kulturális terekbe.
KULTer.hu: A 2012-es londoni olimpia nyitóünnepségén láthattunk egy animációt, amit egy díszletházra vetítettek. Vezető animátorként mi volt abban a feladatod?
Ez egy negyedórás animáció volt, ebből én terveztem és készítettem hét percet. A stadion közepén álló óriási családi ház modelljére 360 fokban vetítettünk. Létre kellett hoznunk egy olyan animációt, amely bemutatta a huszadik századi Anglia dizájn-, divat- és zenei történelmét. Megjelentek az Egyesült Királysághoz kapcsolódó technikai vívmányok, de a hangsúly a zenén volt. Nagyon nagy kihívást jelentett, egyrészt amiatt, hogy az épületre vetített animáció minden irányból élvezhető legyen, másrészt a dizájnnak együtt kellett működni a több száz fős tánckoreográfiával és a stadionban elhelyezett kivetítőkkel, amiken az előre felvett anyagok váltakoztak a tévés közvetítés élő adásával. Ötfős animációs csapatommal először stúdióban, utána a lelátók alatti földalatti bunkerben dolgoztunk, ugyanis annyira szigorúak voltak a biztonsági előírások, hogy emiatt hetekkel a megnyitó előtt bevonultunk az olimpia területére. A helyszín egyáltalán nem bizonyult ideálisnak a munkára, mert mellettünk próbáltak a táncosok, sminkeltek a sminkesek, fúrtak az építők. Úgy tudtam csak kizárni a hihetetlen mennyiségű zavaró tényezőt, hogy a füldugóra fejhallgatót tettem, a fejemre pedig két kapucnit.
KULTer.hu: A nagy sikerű, több világvárost megjárt David Bowie kiállításon felépítetted az énekes elképzelt gyerekszobáját, annak falain pergett az általad alkotott videoinstalláció a sztár kamaszkoráról. Hogy készültél fel erre a munkára? Mi volt a koncepciód?
Tudtuk, hogy Bowie a projektben egyáltalán nem fog közreműködni, mégis azt tűztem ki célul, hogy azzal a bizonyos gyerekszobával mindketten elégedettek legyünk. Sikerült. A zárás előtti vasárnapon Bowie is megnézte a kiállítást, és nagy örömömre mindent rendben talált. Tulajdonképpen egy torzított perspektívájú 3D-s szobát hoztunk létre, aminek az összes felületére vetítettünk. Rengeteg vizuális anyagunk gyűlt össze, amit be akartunk mutatni a zenész sokszínű és kissé kaotikus személyiségéről, ezért úgy döntöttünk, hogy kollázstechnikát alkalmazunk. Így egy felületen jelentek meg a képi információk anélkül, hogy ütköztek volna egymással, és ez szinkronba került a megjelenő Bowie-személyiséggel is. Kaptam nagyon jó hanganyagokat is archív rádióinterjúiból, amikből egy hangjátékot raktam össze. Ez igen könnyű volt, mert ő nagyon érdekes, vicces és lényegre törő dolgokat mondott. Ez a hatperces hanganyag képezte az egész gerincét, erre fűztem fel rengeteg fényképet, videót, filmrészleteket és minden mást.
KULTer.hu: Több színpadi előadásnak tervezted már a digitális hátterét. Hogy zajlik egy ilyen munkafolyamat? Mennyire kap szabad kezet az animációs team?
Mivel fantasztikus projekteket készítettünk eddig, a csapat egyre szabadabb kezet kap. Általában a munka elején a megrendelő ad egy vázlatot, ez alapján létrehozok vizuális terveket, amik közül a rendező választ. De abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ez egy nagyon új terület, így a legtöbb rendezőnek viszonylag kis tapasztalata van, így ők boldogan átengedik nekünk a vizuális vezetést.
KULTer.hu: Szerinted a hagyományos díszletet a jövőben felváltja a digitális háttér vagy inkább kiegészíti?
A tapasztalatom az, hogy a legizgalmasabb esetekben a vetített és az épített díszlet együttműködött, sőt összhangba kerültek a koreográfiával, kosztümökkel és a történettel. Olyat is láttam, amikor helyettesíteni próbálta az épített díszletet a vetített, de szerintem az kevésbé volt szerencsés.
KULTer.hu: A Vivid Festival keretében idén május-júniusban a te fényinstallációid díszítették a Sydney-i Operaházat. Hogyan indult ez a projekt?
Eredetileg arra kértek fel, hogy style frame-eket hozzak létre (olyan dizájnelem, ami úgy néz ki, mintha egy animációs filmből kiragadnánk egy képkockát). Ezek mutatják meg a projektben résztvevőknek, hogy később miket kell létrehozni animálva. Én már léptem is tovább a következő munkámra, ám úgy határoztunk végül, hogy sokkal több munkát fektetünk bele a Sydney-i Operaház fényfestésébe, hogy egész Délkelet-Ázsiában hatalmas siker legyen. Az is lett, elkezdtek csörögni a telefonok, Hongkongból és Pekingből is hívtak, hogy szeretnének velünk dolgozni. Végül a tizenöt perc hosszú animációból én gyártottam le hat percet.
KULTer.hu: Kérlek, mesélj a londoni National Theatre-ben futó Great Britain című előadáshoz kapcsolódó munkádról. Ha jól tudom, a darab a 2012-ben az Egyesült Királyságban kirobbant telefonfeltörési botrányt dolgozza fel.
A darab egyik különlegessége, hogy a próbák titokban, a bűntény bírósági tárgyalásával egy időben folytak, és az ítélet kihirdetését követő napon már megvásárolhatók voltak a jegyek a valóságot nagyon közelítő szatirikus előadásra. A történet sokrétegűsége hatalmas kihívást jelentett, mivel a színdarab nemcsak az eseményeket, hanem azok médiabeli értelmezését is megjeleníti. Ehhez gyakorlatilag létre kellett hoznom egy párhuzamos médiauniverzumot, mely a jól ismert angol médiumokat idézi vizuálisan és tartalmilag. A videodizájn ebben a darabban nem csak díszletként volt jelen, de történetmesélő elemmé is vált. Amíg két jelenet között a színpad átrendeződött, a korábban látottakat a vetítés mindig újraértelmezte a különböző (bulvár)újságok, TV-csatornák szempontjából. Természetesen emellett számos animált helyszínt is létrehoztunk.
KULTer.hu: Mik lesznek a következő munkáid?
Bár viszonylag kevés időt töltök Magyarországon, de tavaly Varga Bence barátommal az Operaház homlokzatára készítettünk egy animációt, és idén is csinálunk majd egyet. A nagy tervem az, hogy ősszel összehozzak a dizájnjaimból egy itthoni kiállítást, részben azért is, hogy jobban megismerhesse a nevemet a hazai szakma. Jövő tavasszal pedig terveim szerint New Yorkba költözök.
