„Lesi Zoltán második verseskötetében apák, anyák és gyermekek bolyonganak” – olvashatjuk a kötet hátlapján. De nem. Nem ők bolyonganak, hanem az olvasó bolyong apák, anyák és gyermekek között, a saját szerepei között.
Mindezt úgy, hogy közben megismerkedik más szüleivel és gyermekeivel is, akár egy játszótéren, amikor a padon vagy a csúszdán ismét találkozik egy ismerős idegennel. Lesi Zoltán verseskötete ilyen ismerkedések (játszó)tere, ahol sosincs elég idő egy teljes családtörténet elmesélésére, mindig csak foszlányok, elásott szavak kerülnek felszínre.
Nem egy családtörténet ez, hanem annak darabkái. Nekünk kell összerakni, ha akarjuk. De néhány oldal után – ha őszinték vagyunk magunkhoz – már nem is törekszünk erre, hiszen tudjuk és érezzük, hogy a családérzés is, akár a boldogság, csupán néhány másodpercig tarthat, amíg becsukjuk a szemünket, és a helyére kerül minden: fotelek, akváriumok, babák, saját, leterített fák. Mert néha nem emberek, hanem tárgyak és terek jelentik a családot. Ezek között a keretek között nem különül el a gyermeki és felnőtt lét, a közös érzések összemossák a határokat. A család társasjáték. Nem kirakós puzzle, amit egy előre megfestett kép szerint kell újraalkotni, pontos (de töredezett) mását képezve egy távoli idillnek, hanem legó, amit tetszés szerint építeni és rombolni lehet, falakat és szinteket hozva létre, sosem látott alakzatokat teremtve.
A kötet (a család) alappillérei a közel, a távol és a szabadság, és mindazok az ellentmondások, amelyek e három közé szorulnak: „Nem voltam ott, amikor születtél, / épp egy másik országba költöztem, / hogy közelebb legyek hozzád, / mert távol lenni nem szabadság.” (Másik ország). Labirintust alkotva teremtik meg a bolyongás tereit, visszhangozva a mesebeli tájak, a megszokott mindennapok, a fel nem tett kérdések és válaszok szokatlan tompaságát. Ezekben a terekben a szabadság csakis a mozgással, az eltávolodással és az újraközeledéssel tapasztalható meg. De a mozgás sosem magától értetődő és mindig valamilyen következménnyel jár: „Miután felmentem a lépcsőn, / a torony felett megette a tájat / a bizonytalanság. / Valaki fölemel, és rám parancsol” (Homokvár).
Ezekben a családalakzatokban az érzelem egyértelműsége is megkérdőjeleződik: „Szeretnék végre érezni valamit, / nemcsak csillogó szemekkel hazudni, / beléd masszírozni, hogy persze.” (Ruhacsere). Egy lámpafény okoz pillanatnyi varázst az együttélésben, ruhák helyett rémtörténeteket vetkőznek le magukról azok, akik még saját nevüket sem tudják. Talán egymásét sem. Mindezt abban a lakásban, ahol körmök futnak végig a hátakon, beteg géneket adva át az éjszakának, ahol a közös dolgokat újra meg újra megbánják. Számháború dúl.
A születés előtti pillanatok fekete-fehérek. Az első gyerekkép is az, nem azért, mert olyan régi, hanem azért, mert olyan új. A labda gurításra vár mozdulatlanul: „labdává nősz, / de ő még nem gurít, csak pózol / az első fekete-fehér képen” (Macska). Ebből a fekete-fehér egyszerűségből nyílnak majd a színes világok. A színes világokban egyértelműnek tűnnek az ismeretlen meghívások, kapunyitások. Itt vannak kertek, dzsungelbe illő fák és kőtitánok, de nem kérdőjelezhetünk meg egyetlen „türkiz ásványt” sem. Itt minden olyan meseszerű, mintha ártatlan hazugságokból állna össze a történet. Talán csak kitaláltuk: „Nem akarok hazudni, de az igazságot se mondanám / el. A többit ki kell találnod” (Kastély).
A labirintus falai között a titkokat is meg szabad mutatni, mintha meg lehetne őket. A titkok fogva tartanak. Mozdulni csak akkor, ha engedik: „hiába akarom, csak ha a dzsinn engedi.” (Ha dzsinn). Néha hangyák másznak a kislapátra, amivel elrejtettük őket. Ilyenkor fáj a tehetetlenség: „Az fájt csak, amikor rámásztak a kislapátra, / pont arra, amivel a titkomat rejtettem el.” (Hangyák). Bár súlyuk nem egyforma, ugyanolyan mélyen vannak. Előásásuk megkísérlése mindig veszélyes: mi lesz, ha nem tudjuk előhívni a rejtekhelyről?
A versek által alkotott játszótéren fúj a szél, és nem tudni, mit bír ki egy pókfonál, akárcsak egy kézfogás. A legnagyobb félelem, hogy elfújja a szél azt, aki fogja a kezünket – apát –, mint Piskóta néni kiskutyáját. Minden megválaszolhatatlanul bizonytalan, de azért feltesszük a kérdést: „Apa, ugye téged nem?” (Pókfonál). Mert egy anyát már elfújt, vagyis nem is fújt el, hanem elment magától. De hagyott egy babát, aminek fésülni lehet a haját, és fel is lehet öltöztetni, amíg el nem viszi a szél a ruháját, esetleg őt magát is. „Amikor vetted a kabátod, / hogy ide többet nem jössz, nem maradt más, / csak a babád” (Alice voodoo babája).
Merülés közben félünk a kiüresedéstől. Már nemcsak a kád, hanem a Balaton is. De együtt megtölthető, vödrönként meg lehet tölteni mindent, ami üres – így elillan a félelem: „Együtt hordtuk a vizet, együtt / (…) sose hagyta, hogy féljek.” (Régen üres). S ha mégis, az anyák és apák mint bolygók keringenek a gyerekágyak fölött, azt hazudva, hogy a betörők úgyis csak azt viszik el, amire már nincsen szükség. Az okozott üresség együtt mindig újra megtölthető (Eiffel). Ez a bizonytalanság kényszerjátékosságot, sarokba szorulást szül. A torkokban gombócok gyűlnek, és felgyorsult hegedűszóra lüktetnek. Rajzolni csak késsel lehet a homokba, valakit, aki olyan, mint mi (Jerry). De aggodalomra nincsen ok, a félelmeket mindig elűzi a mese. Aki felhúzza a boszorkánycipőt, feltűrt papírnadrággal, énekelve olvas mesét, ettől megnyugszanak az elalvásra váró madarak is, és minden este feltesszük a kérdést: ugye énekelsz megint? Ha nem, önvédelemből varázsköröket táncolunk (Boszorkánycipő).
A kiabálástól bedagadnak a torkok, rakéták indulnak el a hasakból. Talán mással is van ilyen – talán nincs. A térden állva rajzolt piros célkörök egyszerre tágulnak és szűkülnek, mintha végtelen spirállá válnának a fürdőszoba fehér csempéjén. Mindez csupán egy kádcsata, miközben a kád széléről szappanfigurák, „csinos paparazzók” kukkolnak (Kádcsata). Ha fel akarunk kerülni a térképre, elromlott kávéfőzővé kell válnunk egy férj vagy feleség mellett. De ha már ott vagyunk, és az illatunk eggyé vált valaki(é)vel, mégis visszatérünk a nőhöz, aki filmen látja (nézi újra) a közös életet, akinek félünk bevallani, hogy mást szeretünk: „Félek (neki) megmondani, / hogy téged szeretlek, nem tudlak bevallani, pedig…”. De nem baj, úgysem értené, ez a mese más nyelven íródott, egy olyan világból, ami sosem volt közös. Ebben a világban menekülés az erdő, és ezt szégyellni késő (Leterített fák).
Mindeközben reméljük, hogyha nem hiszünk a mesékben, kikerülhetünk a labirintusból, de tudjuk, hogy itt még az angyalok is hazudnak, és mi hagyjuk hazudni őket: „Az angyal felült az asztalra. / Most bármit hazudhatott / volna, elhiszem” (Arion). A meséken belüli igazságok – a kicserélt zárakkal való szembesülés, az ígéretek, melyek szerint nem viszünk új nőt/férfit csodaországba – mind valószerűtlen álmok, amelyek reggelre elillannak. Ezek nélkül nem maradna más, csupán az örökölt hallgatások.
A nem elmondott történetek mesékből és álmokból szövődnek eggyé, miközben minden szálon egy újabb nézőpont villan fel. A tükröződés lehetősége adott, a víz felszíne sima. Ami ez alatt a felszín alatt történik: titok. Csupán egy-egy alulról érkező hullám sejteti, mi mindent láthatnánk, ha alámerülnénk. De mi csak bolyongunk tovább Kastélyok, Macskák, Leterített fák, Akváriumok és Világító halak között.
Lesi Zoltán: Merül, JAK + PRAE.HU, Budapest, 2014.
A fotókat Hofgárt Károly készítette.
