A szépség kis koldusai
Benyitok, hogy lássam a medvét,
és mindig máshova nyílik az ajtó.
Forognak a lakások a ház dobozában.
Minél kisebb a lakó, annál pimaszabb,
cáfolhatatlan trafiktapasztalat.
Kis kellékekkel zajlik a celebráció,
a kellékek algebrája, úrvezetők,
úrkatonák: kis urak felmutatása.
Színes szipkák. Mindegyiken egy évszám.
Beleszívsz és ott vagy: a 45 apa, a 48 anya,
a három gyerekév már hetessel kezdődik,
kettőt visznek a nővérek, copfos kétharmad,
70 a Szilvi és 74 az Andi. Családi trafikillat,
bele-beleszívsz, szippantasz, és beesik az
arcod egy évbe, egy katlanpuha semmiségbe.
A bumfordi, öreg cukor belelógatja
a lábát a kávéba, mint egy bácsi,
egy édes úr, sóhajtozik: a lábvíz neki jár.
Kávé tér, a cukrok óvatosan szálljanak le:
így froclizza őt a bajszos villamosvezető,
de fel sem veszi. Mellette drótszőrű foxi,
zsemlefoltos, tejtiszta terrier, nem érheti
szó az ólját, bár balján egy sértett kísértet
tányértörésre vinné a dolgot, hisz imádja
törni a borsot, bökdösni a foxi bumpszliját,
de Erika néni szétülteti a rosszcsontokat,
a polcosokat, a sajtkukac polclakókat,
a szépség kis koldusait.
Hogy láthatom ezt mind Tatabányán?
Bordó dózsakerti, sárga sárberki
Akkor még tejben-vajban fürösztötték a lisztet:
kiveszem a ropogós kifli-flottát a kredencből,
ezzel elhajózhatunk a Galla patakon s tovább,
egészen a korzóig: a színesbőrű butikokig,
aztán le a Tonett mellett, ahol földszintes
kirakatban halak úsznak, mint az ódon kristály-
csillárban a Lloyd moziban, ’937 októberében.
Delet ütött már az óra, én anyára nézek,
a hárombetűs jóra, indulni kell a hasas,
hármas (fej-tor-potroh), ezüst-fekete
éthordóval a Munkásképzőbe, a 314-be.
Vagy a bácsikhoz. Káfony doktor, Sassi doktor:
spatulás, gyógyító urak hallgatják le a szívem.
Maripen van a mézben, és méz anya szemében.
Alszik a széken a kabát, a bordó dózsakerti,
a sárga sárberki, igen, még a halál is aluszik.
Kilián körtér. Kockaház utcák. Kockacukor házak.
Dózsakert és Sárberek. Újváros: mind laktam,
gyönge hársaival Óváros is sorra került volna.
Hova vitték a csigalépcsős pályaudvart,
a kis sárga indóházat? A törökmézes
bányásznapokat, a Tere-fere kekszet,
a restik bohócait, a talponállós tejboltokat,
a kék-fehér rendőrautókat, a kockaladákat?
Miért rombolták le, ami (szép) volt?
Mért kaptunk mind egy zárójelet?
Pirospozsgás pad, Pesti csemege
Úgy megnyalja az ebadta, vén Gyula a sót,
hogy a muskátlik is elpirulnak az ablakban,
szól le a harmadikról bibircsókos Gizi néni.
A Gyula megint tankolt: teszik hozzá
a pirospozsgás padoknak ítélő népei.
Barackot bezony. Az pirosítja ki a képit,
azt a kéttükrös mézeskalácsot,
mit visz a negyedikre a Julának
a tízszínű szatyorban: biztos abban lakik
a sok csengő barack, amit a fejemre nyom.
Nem bízom a szentekben, a Györgyi is
kirabolta a paprikákat – méltatlankodik.
Egy gyufányi bácsi ez a Gyula, a tömbbizalmi,
és ez a barack a fejemen, ez itt a tömbérdek.
Hogy láthatom én mindezt Tatabányán?
Két sarokkal odébb tülekednek a szatyrosok.
Pesti csemege. Rókaszínű, nagy kávégép.
A gőzölő: kölykös öregúr, elegáns melák.
Volt stílus. Omnia vagy Orient Mokka.
Helyben pörkölt kávé, gonddal gőzölt.
Jár hozzá igazi kis tejpor, kockacukor,
meg a doktorok kedvence: a spatula.
Tárgykultúra. Színkultúra, színkódok és tipptop.
Hol van ez már? A nyolcvanas évekről beszélek.
De kinek? Eladták maguk a régi srácok,
nem nőnek tovább. Az ellenségeknek
is már más a nevük.
Kiemelt kép: Wikipedia
