Piszoár, biciklikerék, sokk és borzongás: ez a dada és a szürrealizmus. Persze nem csak ez vár ránk, ha meglátogatjuk a Magyar Nemzeti Galéria legújabb tárlatát. Dalí, Duchamp, Miró és Man Ray. Vajon elegendő hívószavak e nevek két fesztivál között?
Pár éve volt alkalmam megnézni egy Dalí életmű-kiállítást Prágában. Sokkoló, bénító, katartikus. Elborzaszt és gyönyörködtet egyszerre. A katalán mester oeuvre-jével való találkozás számomra tömény élmény volt. Foglya vagyok azóta is Dalí irreális, csupa bizonytalanságot sugalló világának és úgy kompletten a szürrealizmusnak. Nem csoda hát, hogy nem sokkal azután, hogy mozgólépcsőzés közben megpillantottam a Magyar Nemzeti Galéria Dada és szürrealizmus című kiállításának plakátját, napokon belül a Várba vezetett az utam.
A jeruzsálemi Izrael Múzeum anyagából rendezett tárlat július 9-én nyitott. Címében megidézi a 20. századi avantgárd két meghatározó irányzatát, a dadát és a szürrealizmust. Két radikális kérdőjelet: minden megkérdőjelezését. Miből készíthető műalkotás? Mi szab határt az alapanyagoknak? Kell-e egyáltalán bármit is tennie a művésznek ahhoz, hogy egy tárgyból elismert műalkotás legyen? Művészetté válik-e a hétköznapok kelléke, amint a múzeum, a galéria falain belülre kerül? Egyáltalán, a művész mitől művész, mi az ő értéke és érdeme? Örök a művészet? Ezeken morfondíroztam a tárlaton nézelődve.
Ugyanezek a kérdések fordulhatnak meg amúgy mindenki fejében, aki a két irányzattal találkozik élete folyamán. Hisz már maga a dadaizmus elnevezés (mely a francia lovacska szóból származik, ám igazából jelentésnélkülisége miatt fémjelzi ezt a művészeti irányvonalat) is arra utal: ne vegyél semmit túl komolyan. Semmi nincs kőbe vésve. A dada egyfajta lázadás volt a társadalommal, az elvárásokkal és a politikával szemben. Az első világháború szétzilált mindent, amit addig az emberek szentnek és sérthetetlennek tartottak. Legyen hát a művészet is ilyen! Töröljünk el minden eddig rögzült szabályt! A szürrealizmus is egy újfajta szabadságot kínált: Freud pszichoanalízise nyomán elmosta a határokat álom és valóság, talaj és levegő, élő és holt, szilárd és folyékony között. Talán a dadaizmus az, amit szerintem a legnehezebb felfogni és befogadni a 20. század avantgárd irányzatai közül. Hisz egy kubista festmény, egy futurista szobor elsősorban még mindig inkább magát a látványt helyezi előtérbe, annak kidolgozásával sajátos esztétikumot képvisel, vizualitása még a mögöttes eszmék különösebb ismerete nélkül is élvezetet nyújt a laikusnak is. De a dada? A dada felborít mindent. Így lesz piszoárból vagy éppen biciklikerékből műalkotás Duchamp nyomán.
Maga a tárlat ezeket a kérdéseket járja körül és illusztrálja, támasztja alá vagy éppen cáfolja meg példákkal. A két irányzat nagy hatású alakjait, kulcsfiguráit, fő eseményeit, dokumentumait és hatását hivatott bemutatni, egészen az 1970-es évekig. Ám az öt – már a kiállítás alcímében feltüntetett művész: Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí – munkái mellett számos altotó, többek közt Max Ernst, Kurt Schwitters és Giorgo de Chirico művei is láthatók a Galériában. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy több egyéb – meghatározó, ám nem feltétlenül irányadóként ismert – művész mellett a már emlegetett „forradalmároktól” is láthatunk képeket. Duchamp-tól egész sok alkotást, Mirótól talán hármat, nagy bánatomra azonban Dalítól csupán egyetlen egyet. A határok azonban világosan kiderülnek: vagyis nincsenek határok. Se témában, se műfajban. Objektek, fotómontázsok, kollázsok, ready-made és asszamblázs. Bármiféle technika segíthet ugyanis egy gondolat, egy eszme vizuális megvalósulásában.
A kiállítás több szekcióból épül fel. Sőt magába foglalja, vagy éppen sziámi ikerként megmutatja a sajátos magyarországi megközelítésmódot is. Kifejezetten dadaista és szürrealista hazai művészek híján kicsit szerteágazó alkotásokat láthatunk a tárlat második felében. Az „anyakiállítás” szekciókra osztása izgalmas gondolat. Így több nézőpontból, több megközelítéssel tekinthetünk a művekre. Már az elrendezés is egyfajta tárlatvezetés ily módon: most gondolj erre, ezt most nézd ebből a szemszögből. A Meglepő társítások szekció a műfaji színességre hivatott koncentrálni, az Automatizmus, biomorfizmus pedig különböző ágakra és irányzatokra tereli a figyelmet. A Vágy: múzsa és áldozat című rész a korszak nemiségének kérdését, testiségét, a szexualitást és magát a fétiseket, az abnormalitást mutatja be. Nem volt hiábavaló bevonni a magyarországi párhuzamot is ebbe a kérdéskörbe, mégha néhol kicsit erőltetettnek éreztem is azt.
A 20. század irányzatai között sokkal elmosódottabbak a határok, mint amilyennek a gimnáziumi művészettörténet könyvekből vagy művészeti albumok alapján tűnhet, sok művész saját élete során is lehet több irányzatnak a követője. Éppen ezért nem könnyű véleményt formálni egy-egy alkotásról vagy beskatulyázni azt. Pont ettől izgalmas és szép az avantgárd. Egy viszont biztos: a kiállítás megosztó. Lesz, aki a komplett szabadság és őrült kreativitás mámorában sétál majd ki, másokban viszont feltehetően hatalmas kérdőjelek maradnak.
A Dada és szürrealizmus című kiállítás Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg 2014. október 5-ig.
