Az utolsó nap minden fesztiválon kiemelt jelentőségű, mert ekkor kezdődik meg a végső visszaszámlálás. A péntek a legjobban megtervezett fesztiválszettek napja lett, és ekkor zajlott a legelvetemültebb „ereszd el a hajam”-buli a Strandon. Már előre ujjongva vártuk az előadókat, s bár a programunk nem teljesen úgy alakult, ahogy elterveztük, mégis ez lett életünk egyik legemlékezetesebb fesztiválestje.
Igen felfokozott hangulatban indultunk tehát neki az utolsó napnak. A fél négykor az OTP Junior Színpadon kezdődő Bermuda-koncertet kihagytuk, mert az egész estés partytervünket tekintve ez az időpont túl korainak bizonyult a kezdéshez, noha jó lett volna tombolni a Monte Carlo című számukra. Ötre sikerült beérnünk a fesztivál területére, ami egyébként mindig hosszadalmas procedúrát jelentett úgy, hogy nem a fesztivál kempingjében laktunk. (A közlekedés elég bonyolult a Siófok-Zamárdi vonalon, továbbá az állomástól még húszpercnyi sétára van a feszt helyszíne.) Voltak koncertek, amelyek sajnos a távolság miatt kerültek ki az „akarom”-körből, és a civil sátrakat is (amik tavaly még nem voltak) csak sötétben látogathattuk. (Üzenném a szervezőknek: fesztiválbuszt a Strand idejére!) Az Anti Fitness Club zenekar rockos taktusaiból sikerült elcsípnünk néhányat, de végül inkább a szintén abban az időpontban kezdődő, Nagyszínpados Copy Con-koncertet választottuk. Ugyan még korán volt és az időjárás sem kedvezett nekünk, a banda táncra csábító reggae-s dallamai napfényt varázsoltak a lelkünkbe.
Az ezt követő Irie Maffia-koncertről átvonultunk a Heaven Street Seven fülbemászó dallamaihoz és elgondolkodtató szövegeihez. A fiúk most is fergeteges bulit csináltak. Korra és nemre való tekintet nélkül pattogtak az emberek a Hol van az a krézi srácra, meg az új album remekeinek dallamaira. Ezek után nagy döntés elé állított minket a programtábla: vagy maradunk az OTP helyszínnél és pogózunk egy könnyedet a Supernem zúzósabb zenéjére, vagy átvergődünk a Nagyszínpad kínálta Quimby-koncertre, ami sok tánccal és közös éneklésekkel kecsegtetett. Végül a Quimby mellett döntött a társaság, így némi sörrel a kezünkben el is indultunk Kiss Tibiék bulijára. Ez felért egy katonai akadálypályán való átjutással, hiszen a több napos napközbeni és éjszakai esőzések „csodákat” műveltek a talajjal. Sehol sem volt biztonságos, hol csúszott, hol süllyedt, de mindig új meglepetésekkel szolgált. Úgy érzem, ezt a problémát a fesztivál nem tudta rendesen kezelni, egy ilyen kaliberű rendezvényen minden problémára gyorsan megoldást kellene találniuk a szervezőknek. Ezzel szemben már első este belesüppedtek a sárba a fesztiválozók, s ez az utolsó éjszaka szintén így alakult. Srácok, raklap vagy szalma, bármi, de a semminél szinte minden több lett volna. Kiss Tibiék zenéje azonban feledtette a sárban való tocsogás miatti felháborodásunkat, jókedvvel tudtunk velük együtt énekelni, a kedvenc dalomat, a Halleluját pedig olyan ugrabugrálások közepette tomboltam végig, hogy beleremegett a föld.
A Quimby fellépése után kezdődött a nap (sőt talán a fesztivál) főattrakciójának számító John Newman-koncert. Személy szerint kissé fájó szívvel választottam a szintén ekkor startoló Magashegyi Underground bulija helyett a brit nagyágyú koncertjét, hiszen Bocskor Bíborkáék spirituális élményt nyújtó zenéje simán felvette a kesztyűt Newman muzsikájával. Mégis maradtunk a Nagyszínpad előtt, és a szemerkélő esőben, lányok hangos sikításával kísérve megjelent a sztár. Fehér zakójában és belőtt hajával üdítő látvány volt az akkor már igencsak esőtől áztatott rajongóihoz képest, s nem is igen merészkedett ki a színpad fedett teréből, hiszen az eső, mintha csak erre várt volna, egyre erősebben zuhogott. A mindössze huszonnégy éves srác fellépésén érződött a profizmus, de azért van még mit csiszolnia előadásmódján. Néhol kissé manírosnak, hatásvadásznak tűnt egy-egy megmozdulása. Végső soron azonban elvégezte a dolgát, a rajongóknak pedig különösen szép pillanatokat szerzett, amikor a koncert végén behajította pólóját a tömegbe.
Eközben az időjárás nagyon rosszra fordult. A víz ömlött az emberek nyakába, a sár hömpölygött, menedék szinte sehol sem volt. (Megragadnám az alkalmat, s adnék egy javaslatot minden fesztiválra induló társamnak: nem, nem felesleges az a plusz dzseki. Mindig legyen nálatok esőkabát, a gumicsizmát pedig tarthatjátok ízléstelennek, mégis a legjobb barátotokká fog válni ilyen környezetben.) Végül a legkitartóbbak is menekülőre fogták, s már csak néhány tinit láttunk az esőben önfeledten táncolni, de mint tudjuk, nekik még nem árt meg az ilyesmi. A legrészegebb résztvevők is esőmentes helyet kerestek tehát maguknak. Ezután úgy döntöttünk, nincs ok a maradásra, a következő vonattal elhagyjuk a helyszínt. A szervezés újabb hibája, hogy az utolsó éjszaka mindössze alig három-négy olyan kassza működött, ahol a fesztiválkártyát vissza lehetett váltani, s ott is vérre menő harcok dúltak.
A pohár visszaváltására szolgáló bódé siralmas állapotához viszonyítva mégis jobb volt a helyzet. Itt röpke tíz percig mi is esőben táncoló istennőkké változtunk, majd sikeresen kiverekedtük magunkat a nedves éjszakába, s az otthon elfogyasztott teákról és forró levesekről álmodozva hazavonatoztunk. A nyaralóban aztán kissé felengedtünk, és a hazatérés örömétől ittasan még sokáig beszélgettünk esős-zenés kalandjainkról. Végül úgy hajtottuk álomra fejünket, hogy nem volt kérdés, megérte-e eljönni a fesztiválra. Persze, hogy megérte, már alig várjuk a következő Strandot!
Strand – Nagyon Zene Fesztivál, 3. nap, Zamárdi, 2014. augusztus 23.
A fotókat Filin ‘aliYO’ Ilia készítette.
