Kissé izgatottan szálltam le a vonatról Balatonszemesen, hiszen bár a JAK-tábort már 26. alkalommal rendezik meg, én most veszek részt rajta először, a második napon érkeztem. Maga az esemény jó helyen van, könnyű elérni az állomásról, és nehéz eltévedni a bolt vagy a kocsma felé menet, ami, valljuk be, egy irodalmi tábornál sosem hátrány.
A szállás egy tipikusan „szocreál” ifjúsági üdülő, rövid ágyakkal, omló vakolattal, nagy belső és külső közös terekkel és egy igazi, hamisítatlan menzával. Tény, hogy nem hibátlan, de szerintem jó választás volt a szervezők részéről. Bár az utazás miatt a tábor hivatalos programjának első feléről, az írószemináriumokról lemaradtam, a többiről – meg persze az ebédről – szerencsére nem, így mikor kis csúszással elkezdődtek a délutáni kerekasztal-beszélgetések, már sokkal magabiztosabban kerestem a mosdót az épületben.
Az első program a 25 év New Wave címet viselte, és az öt évvel korábban, a Gödör Klubban megrendezett 20 év New Wave beszélgetéssorozatot helyezte új megvilágításba, illetve kísérelte meg folytatni. A beszélgetésben Bárdos Deák Ágnes, Garaczi László, Kiss Noémi, Karádi Éva és Kukorelly Endre reflektáltak egymás hozzászólásaira és a moderátor, Kassai Zsigmond megjegyzéseire. A beszélgetés elején rögtön Bárdos Deák Ágnes vette magához a szót, és rövid ráhangolódásképp levetítette a The Plastic People of the Universe és az Auf’m Bahnhof Zoo együttesek egy-egy számát, illetve röviden be is mutatta őket. Az író- és énekesnő ezután a József Attila Kör visegrádi projektjéről beszélt, majd feltette az esemény alapkérdését: közös-e a rendszerváltás élménye? Részben meg is válaszolta ezt, mikor példaként Andrzej Stasiuk lengyel szerző regényeit említette. Ezek olyan élményeket dolgoznak fel, melyeket a volt keleti blokk országaiban is jól ismernek: „előjön az elhazudott élmény”.
Kiss Noémi a témával kapcsolatban a lengyel falut, Duklát és a szerző szintén ezt a nevet viselő művét állította párhuzamba. Saját tapasztalatait elevenítette fel, mikor azt fejtegette, hogy a regényből ismert mély szegénység és lepusztultság teljesen eltűnt, mindent felújítottak vagy újjáépítettek, miközben sok múzeum, valamint emléktábla biztosítja, hogy a rendszerváltás előtti szocialista hangulat a felújítások ellenére se tűnjön el. Ellenben az ukrán határon átlépve egészen más a helyzet, ott már a regényből ismert szegénység és a meggyötört társadalom válik láthatóvá. Ezután a mikrofon Kukorelly Endréhez került, aki arról beszélt, hogy 20 év alatt nagyon sokat változik egy város, Budapest ugyanúgy, mint Moszkva, és nem szabad elhinni, hogy „máshol minden kurva jó, itt meg minden baromi szar”. Az író kitért még arra is, hogy szerinte vannak ugyan kezdeményezések, de nincs igazán közös munka a volt keleti blokk országaival, amit ösztöndíjas csereprogramokkal lehetne orvosolni.
Garaczi László szerint Magyarországon túlzottan értelmiségi a rendszerváltás irodalmi feldolgozása, és jobbára valamifajta apokaliptikus rendszerváltást idéző, szociálisan érzékeny szövegek olvashatók. Azt is kiemelte, hogy más annak a helyzete, aki beleszületett a rendszerváltás utáni szabadságba, illetve annak, aki átélte a váltást a két rendszer között. Hozzátette, „régebben könnyebb volt pályakezdőnek lenni”, mivel megvoltak azok a szabályok, amik ha korlátoztak is, valamilyen formában mégis mankóként szolgáltak. Ez utóbbi gondolatokat már Kassai Zsigmond kérdésére válaszolva mondta, aki arra volt kíváncsi, hogy egy mai huszonéves hogyan tud a rendszerváltással, illetve a rendszerváltás előtti korszakkal foglalkozni. A kérdésre az amúgy látványosan keveset hozzászóló Garaczin kívül más nem igazán reagált, azonban nem maradt téma nélkül a társaság. Előkerült a nyugat-kelet ellentét, illetve a felénk irányuló elvárások. Mindenki egyetértett abban, hogy a fejlett nyugati országok valamiféle egzotikumot várnak a magyar íróktól, illetve a kelet-európai irodalomtól.
A beszélgetés közben kialakult egy kisebb vita Kukorelly Endre és Bárdos Deák Ágnes között. Bárdos Deák Ágnes többször mint olvasó hívta fel a figyelmet arra, hogy az íróknak igenis megvan a felelősségük a szociális és történelmi tragédiák feldolgozásában. Kukorelly Endre azonban jól védte az álláspontját és kitartott amellett, hogy az íróknak nem az elvárások miatt kell írni. A vitát végül nem döntötte el az sem, hogy Kiss Noémi rávilágított, sok külföldi országban, mint például Németországban is, az irodalom sokkal jobban épít az igényekre. A beszélgetést Kukorelly Endre zárta azzal, hogy végső soron „a kultúra nem a hab a tortán, hanem az alap”.
Egy rövid szünet után egy popJAK beszélgetés kezdődött William Gibson talán legismertebb művéről, a Neurománcról és a cyberpunkról Szabó István Zoltán és Nagy Ildikó Noémi beszélgetett, a moderátor, pedig Sepsi László volt. Nagy Ildikó Noémi leginkább azt emelte ki, hogy a cyberpunk megélhető, megtapasztalható. Az emberek könnyen át tudják érezni a stílus sajátosságait, úgy mint a virtuális világtól való függést, a tömeget, az elroncsolódó valóságot és az épülő virtuális teret. Szabó István Zoltán pedig arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy van külön cyberpunk szubkultúra, mirrorshades és szubzsáner. Szerinte a zsánernek az egyik legfőbb tulajdonsága, ismertetőjele, hogy a cyberpunk világa kicsit valamiféle posztszovjet társadalomra emlékeztet. Elmondása szerint a technológiai fejlődés néhol megöli a sci-fit, illetve az idősebb sci-fik „technológiailag inflálódnak”, de ettől maga a szöveg nem veszít az értelmezhetőségéből, így is élvezhetőek maradnak. Nagy Ildikó Noémi még hozzátette, hogy Gibsont sem érdekelte a technológia, sokkal inkább a technológia kiváltotta világ.
A beszélgetésből kiderült, hogy bár a cyberpunk fogalmát nem Gibson teremtette, mégis ő nevezhető az irányzat legfőbb alakjának, akkor is, ha kijelenthetjük: jókor volt jó helyen, mert közben magas színvonalon írta meg a cyberpunk egyik legfőbb regényét, a Neurománcot. Az egyik nagy újítás ebben az volt, hogy a sci-fi nyelvét és a tudományos nyelvet összevegyítette, s egy „technoszlenget” hozott ezzel létre. Az izgalmas beszélgetést végül azzal zárták, hogy akinek nincs kedve vagy ideje végigolvasni a Neurománcot – bár a moderátor és a két beszélgetőpartner is kiemelte, érdemes elolvasni az amúgy fantasztikus regényt, illetve a hozzáírt plusz két kötetet –, az olvassa el Gibson Egy hologramrózsa szilánkjai című novelláját.
Egy jó hangulatú vacsora után a programok egy filmmel, a Lichter Péter rendezte Rimbaud-dallal folytatódtak. A film levetítését követően Sepsi László és Gaborják Ádám beszélgetett Lichter Péterrel, Kele Fodor Ákossal, a film első harmadának szövegírójával, és Simon Mártonnal. Az első kérdés persze adva volt: miért pont Rimbaud? A rendező elmondta, hogy őt mindig is érdekelte Rimbaud élete és munkássága, főleg a költő kalandor utazásai. A film, mely három nyelven három történetet mesél el, egy montázsfilmnek tekinthető. A képi anyag megvolt, már csak költőkre volt szükség, akik bizonyos szabályok alapján narratív szövegeket írtak hozzá. Kele Fodor Ákos – miközben kisfia néha odaszaladt a színpadhoz, hogy csodálkozva megnézze, az bizony tényleg az apukája – mesélt arról, hogy mivel elég kevés információ állt rendelkezésre Rimbaud utazásairól, nem volt egyszerű dolga a szöveg megírásakor. Neki a film első harmada lett „kiutalva”, de szívesen foglalkozott a projekttel, mert Rimbaud-ot nagyon érdekesnek találja. A beszélgetés végére elfáradt a társaság, ami abban is látszódott, hogy eltérve a tárgytól, a moderátor Simon Márton-kritikusba csapott át: „a polaroidok némelyike inkább hasonlít reggeli depis Facebook-bejegyzésekre, mint másra”.
Az utolsó hivatalos program a Színész Bob & a Slamkölykök volt, ami tökéletes lezárása lett a napnak. A tudás 6alom című slamverseny nyerteseiből összeszerveződött slam csapat nagyon jó szövegekkel operált, Színész Bob pedig, ahogy valaki megjegyezte a közönségből „még mindig hatalmas arc”. A hivatalos program lezárulása után kissé szétszakadt a társaság, és ki a közeli kocsmában, ki pedig a szállás külső teraszán, később táncparketten vagy a kert padjain találta meg a neki tetsző társaságot.
JAK-tábor, 2. nap, Balatonszemes, 2014. augusztus 28.
A fotókat Áfra János készítette.
