Lovas Ildikónak megjelent az ötödik regénye. A Cenzúra alatti szakít a korábbi művek szerkezeti egyformaságával, mely az inkább negatív visszhangot kapó A kis kavics után már kétségtelenül aggasztóan erőltetetté is vált.
Ugyanakkor az új kötetet meghatározó írói döntések és megoldások sem bizonyulnak jobbaknak a legutóbbi művet jellemzőknél. A változ(tat)ás nehézsége és lehetősége alapvető kérdése annak a regénynek, mely önmaga is mintha egy szükséges változás kevésbé szerencsés megvalósulása lenne.
A Cenzúra alatti, az előző regényekkel ellentétben, nem két szólam egymást is többé-kevésbé értelmező váltakozásából épül fel, hanem egy minden regényszerkezeti tagolást nélkülöző egyes szám első személyben elbeszélt szöveg. (Mindössze a kötet közepe táján, a 140. oldalon van jelezve egy cím nélküli második fejezet, mely lényegi változást nem hoz a történetben.)
Az új kötet főhőse és elbeszélője „Kiss Piroska, róm. kath. vallású, középkorú, aktívan templomba járó, egyedülálló közalkalmazott.” (185.) Önjellemzése pedig a következő: „nem élvezem a stand-up költészetet, hányingerem van a fű szagától, egyetlen tetoválásom sincs, csak szeretnék meginni egy pohár bort, hallgatni a lüktető zenét és bámulni egy kicsit a tarkaságot. Érzem, hogy végtelenül hétköznapi, unalmas és szögletes vagyok.” (63.) A korábbi Lovas-regényekből is ismerős szingli, a világot némi cinizmussal szemlélő nő elbeszélői hangja egyedül nem bírja el a Cenzúra alatti terjedelmét, főként úgy, hogy megragadhatatlan az a kérdés vagy problémakör, amiről Kiss Piroska 330 oldalon keresztül gondolkodik. Hiába az egy(séges) elbeszélői szólam, a szöveg mégis darabos.
Azt, aki csak az utóbbi időkben olvasott Lovas-köteteket, esetleg épp a Cenzúra alattival kezdte az ismerkedést, talán nehéz meggyőzni arról, hogy forduljon a korábbi, akár még a Vajdaságban megjelent kiadványok felé is, mondván, érdemes megismerni a novellista Lovas Ildikót és felidézni az első műveket. A most megjelent kötetet olvasva is felmerül a gyanú, hogy a felvetett gondolatok és jobb-rosszabb témaötletek novellákban (vagy talán már regényfejezetekben is) megírva jobban működhettek volna. A regény tartalmaz ugyanis emlékezetes és jól sikerült jeleneteket, gondolatokat és alakokat, melyek azonban egymás mellé dobálva mégis gyengítik és elfeledtetik egymást. Ilyen például a könyv elején olvasható, kimondottan jó humorú kórházi jelenet Hilda nénivel vagy a feminizmusról szóló szórólap ironikus elemzése a regény második felében. Jobban kirajzolódhatott volna az apácának készülő nagymama alakja, aki azért nem vonulhatott be a rendbe, mert az épp aktuálissá vált politikai vezetés feloszlatta és betiltotta azt. Érthetőbb lett volna a vagonlakóként Pestre érkezett nagyapa sorsának tragikuma, mely a regény e formájában szintén hatástalan marad. Mégis a kötet talán legfinomabb írói megoldása az, ahogy a nagyapa a regény teljes idejében az érvényesülésért küzdő fiatalember marad, a Budapestre érkezés pillanatában vagonlakóként benne ragadva az 1920-as és ’30-as években. Mindez annak köszönhető, hogy nagyapa csak történetekben létezik, „amik a nagyanyámon megszűrve érkeztek meg hozzám” (20.).
A regényben vannak eldolgozatlan és emiatt zavaró részek is, melyek a szöveg amúgy is csak nyomokban felfedezhető koherenciáját végleg szétrombolják. Ilyen például Heller Ágnes 1959-ben írt és nemrégen újra előszedett „önkritikájának” elemezgetése, vagy a Tormay Cécile-ről folytatott töprengés. E két alakon keresztül (is) a nő érvényesülését befolyásoló történelmi körülményeket igyekezett illusztrálni Lovas, meglehetősen elnagyoltan. A nőirodalmi szempontok sematikusságuknak köszönhetően emelkednek ki a szövegből és kínálnak közelítési módot a regényhez, ugyanakkor ezeket az elemzői lehetőségeket a felületes írói megoldások miatt igencsak nehéz komolyan venni. A Tormay Cécile alakjáról szóló eszmefuttatás az adott bekezdés első mondatában a következő, elkeserítően esetlen módon indul: „Magam helyett inkább Tormay Cécile-en merengtem egy keveset.” (198.) Ezt egy olyan elbeszélő mondja, aki a kötet elején azt közli az olvasóval, hogy „elhagyott a szerelmem, mert bigott katolikus vagyok és a meggyőződésem is problémás.” (43.) Annak ellenére, hogy Kiss Piroska kétségtelenül idegesítő, valóban bigott és az őt körülvevő világgal kapcsolatban súlyos előítéletekkel teli, nem lehet azt mondani, hogy a szerző részéről rossz választás lenne az ő személyisége. Mégpedig éppen azért, mert irritáló és provokáló, öntudatos és megingathatatlan. Ugyanakkor a szöveg egészéhez hasonlóan az ő alakja is meglehetősen széteső.
Kiss Piroska budapesti, nagyapja Aradon született, nagyanyja pedig a szegedi tanyavilágban. (Anyja hagyta őt a nagyszülőkre, aki Triesztben kezdett új életet, anyagilag támogatva Magyarországon hagyott lányát.) A Cenzúra alatti Budapestje a katolikus elbeszélő szemében „egy beszólós emberek lakta, rosszkedvű és hipszterek uralta, őrült jó helyekkel bíró város.” (89.) Nem a hellyel van tehát a baj, hanem a benne lakók többségével. A magyar főváros „a legagresszívabb és legelégedetlenebb emberek városa. Pontosabban: ők vannak többségben, tehát az ő városuk. Biztosan tudják, hogy miért ilyenek, miért választották ezt a magatartásformát, ami engem és a hozzám hasonlókat oly idegenné tesz a szülővárosomban” (16.). A Cenzúra alattiban Lovas igyekszik több oldalról megjeleníteni a kisebbségiséget. Maga az elbeszélő is több szempontból annak látja magát: tapasztalatai szerint vallása, konzervatív értékrendje azzá teszi, de még az is, hogy a munkahelyén nem vezetői beosztásban van, csupán beosztott. Úgy véli, „azok részéről, akik a társadalomban kisebbségben vannak” természetes viselkedés, hogy „sarkosak, mert az élet erre tanította őket. Mindenben – és talán joggal – támadást éreznek, nemcsak a szellemi eredményeik meglopására való törekvést, de a fizikai leszámolás veszélyét érzik.” (13.) A regényben a jelentős különbségek elmosásával összekeveredni látszik a kisebbségi léthelyzet közösségi és a kisebbségi érzés egyéni tapasztalata.
Lovas Ildikó tehát, ebben is szakítani próbálva a korábbi regények megoldásával, ezúttal budapesti elbeszélő mellett döntött. Illetve csak próbált, hiszen a szerző e döntése nem tűnik határozottnak: a Lovas eddigi regényeit meghatározó vajdasági világ a Cenzúra alattiban is jelen van, leginkább az elbeszélő személyéhez kötődően. Bár a nagymama rokonai a Vajdaságban élnek, feltételezhetően még ezzel együtt is ritka eset, hogy egy bigott katolikus nőnek Budapesten Bada Dada legyen a kedvenc performansz művésze. De még ha ez el is fogadható, az kétségtelen, hogy épp a legújabb regényben tárgyalt kérdéskörök indokolták volna, hogy e téren ne (most) változtasson Lovas. A kötet több felvetése is izgalmasabb lehetett volna, ha azt egy vajdasági elbeszélő fogalmazza meg. Egész más megvilágításba kerültek volna az olyan kijelentések, mint például a következő: „Néha már sok nekem az erdélyi írókból. Ahogyan lángolni kezdtek és kővé válni, mozdíthatatlanná, templommá lettek és iskolává, Wass, Reményik és Nyírő, akiről nem is tudtam, míg újra nem akarták temetni, hogy koronája és gyökerei tartják irodalmunkat immár a másik két tanítómester mellett. Úgy érzem néha, van abban valami komoly erőszakosság, ahogyan tuszkolják lefelé a torkomon.” (77.) Lovas eddigi műveinek értelmezése során szinte kivétel nélkül felmerült az önéletrajziság kérdése, az, hogy a szabadkai női elbeszélők (és az általuk kimondottak) mennyiben azonosíthatók magával a szerzővel (az ő véleményével) – ez a felvetés könnyebben hárítható egy budapesti hőssel kapcsolatban. Így viszont a fent idézett kijelentések is inkább közhelyesnek tűnnek, semmint izgalmasnak és bátornak.
Hangsúlyozom, nem Lovas szabadkaisága indokolta volna, hogy az elbeszélő ezúttal is vajdasági legyen, hanem a regényben felvetett kérdések. Nem is a már idézett hely az egyetlen, ahol a vajdasági és az erdélyi magyarok közti viszony feldereng. Az utóbbi időkben több műben is megjelent az elszakított területek visszacsatolásakor jellemző korhangulat. A visszacsatolt területeken élők magyarországi hivatalnokokkal szemben érzett csalódottsága fogalmazódott meg pl. Márai tavaly kiadott Hallgatni akartam című kötetében, vagy Végel László Neoplanta című regényében. Lovas művében a budapesti elbeszélő a Vajdasággal kapcsolatban erdélyi hivatalnokokról beszél: „az volt rosszabb a visszacsatolásban, hogy a helyieket bugrisoknak tartották, és a hivatalnokokat mind-mind máshonnan vezényelték oda. Leginkább Erdélyből. […] Kiábrándultak a szabadkai magyarok, hogy az ő gyönyörű városházájukban most, hogy nem szerbül kell beszélni, megint nem a sajátjaik ülnek, hanem a máshonnan gyüttek, az erdélyiek. Akik viszont elég világosan a tudtukra adták, hogy nem nagyon veszik ezeket a bácskai bugrisokat emberszámba.” (102–103.) Olyan érintettség érződik a fenti mondatokból, mint amilyen személyes kötődés rajzolódik ki a Lovas-regények állandó szereplője, Kosztolányi Dezső felé is, aki „akár egy csésze gőzölgő tea, összekötötte a családomat.” (95.) Mindez annak lenne köszönhető, hogy a nagymama egykori tanítója „ugyanabban az évben született, mint Kosztolányi Dezső”, s ezt „olyan büszkeséggel mesélte nekem, mintha […] ez a tény önmagában alakította volna az ő életét.” (91.)
Bár a szerző több téren is szakítani igyekszik az eddigi regényeket meghatározó írói megoldásokkal, a Cenzúra alattiban egyértelműen megidéződik a legelső, még a Vajdaságban kiadott, Meztelenül a történetben című Lovas-mű, amely így kiemelődik a korábbi kötetek sorából. Az első regény, amely felé a szerző visszafordul, Kiss Piroska egy régi írásaként említődik. „Több mint huszonöt éve, talán első- vagy másodéves lehettem, írtam egy dolgozatot, amit ezzel a mondattal kezdtem: »A szabadság foka ebben a városban mindig is picinyke volt.« És az a helyzet, hogy ezzel a mondattal, valamint a többivel, ami követi, nem sokat tudok kezdeni. A közben halmozódó tapasztalat nemcsak áttetszővé teszi őket – direkt nem akarok felszíneset mondani –, hanem egyenesen butácskává.” (186.) A szövegben idézett mondat az első regényben (szintén idézet formájában) Szabadkáról fogalmazódik meg a kötet 59. oldalán, s a „szabadság fokának” változását Kosztolányi sárszegi hőseinek, Pacsirta szüleinek és az Aranysárkány Hildájának életét vizsgálva elemzi a Meztelenül… női elbeszélője. A Cenzúra alatti az első regény szabadkai tapasztalatát általánosítja: „A szabadság fokmérője minden városban egyformán alacsony, de ez kiváltható, helyettesíthető az emberben meglévővel.” (195.) Az új könyv látszólag véget ér a 325. oldalon. A két kötőjel közötti „Vége” jelzés ellenére azonban még öt oldal olvasható egy, még a regény szövegében tett csillagozott lábjegyzetként. Ebben szerepel egy idézet Kosztolányi Meztelenül című kötetéből: „Csomagold be mind, ami volt.” (327.) Lovas épp azt a művét idézi mostani, a változást és változtatást hangsúlyozó regényében, mely nem (csak) tartalmilag (amire mintha a Cenzúra alatti törekedne mindenáron), de a Kosztolányi-újraírás egyedi megoldása révén formailag is képes volt egy igen meghatározó, a háborús időket követő vajdasági irodalmi változáshoz kapcsolódni.
Több mindenről nem esett szó ebben a kritikában, de ami leginkább hiányozhat: nem beszéltem a meghökkentő alcímről sem. „Itt és most még nem aktuális […], hogy elmondjam, mit jelent a nyolcvanéves Szabó Magdának lenni. Egyelőre maradjunk ennyiben: áttitűd.” (10.) Fontosabbnak éreztem annak kiemelését, hogy a legutóbbi regény, A kis kavics negatív fogadtatása után (melyért a szerző mégis megkapta a Rotary Irodalmi Díjat) hogyan folytatódik az új regénnyel Lovas Ildikó életműve. Épp az utóbbi regény díja körüli kisebb botrány adott fokozott jelentőséget a következő kötetnek: kérdés volt, Lovas Ildikó képes-e visszatérni a legutóbbi regényt megelőző művek színvonalához (elsősorban a Spanyol menyasszonyra és a Kijárat az Adriára címűre hivatkozva látták többen is indokoltnak a díjat), vagy sem. Kétségtelen, hogy az új Lovas-mű mutat változtatási szándékot a szerző részéről, mégis még inkább idézi a legutóbbi kötet kidolgozatlanságát és felszínességét, mint az első regények izgalmas megoldásait; a Cenzúra alatti nem jól sikerült regény. Azok a tétova írói döntések, melyekben különbözik a legutóbbi csalódást keltő műtől, talán elegek ahhoz, hogy némi kíváncsiság még maradjon Lovas Ildikó következő kötetéhez is.
Lovas Ildikó: Cenzúra alatti – készülődés szabómagdaságra, Kalligram, Pozsony, 2014.
