A KéPKEret irodalmi előadássorozat vendégeként Kiss Judit Ágnes, József-Attila díjas költő, író látogatott Nagyváradra. A beszélgetés során természetesen szó volt a költészethez való viszonyulásról, boldogságról, félelmekről, slamről és sok minden másról.
KéPKEret – egy ismerős plakát fogadott minket múlt héten az egyetemi hirdetőn. A név egy irodalmi, művészeti beszélgetéssorozatot takar, amit a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke szervez 2013 óta. Ezeken az alkalmakon kortárs szerzők, alkotók kerülnek a figyelem középpontjába. Elsősorban az egyetemi hallgatók ismerkedhetnek meg itt a kortársakkal és műveikkel, de az esemény minden érdeklődő számára nyitott. Ezúttal a meghívott Kiss Judit Ágnes volt.
A beszélgetés helyszínéül szolgáló terem hatalmas zöld táblájával, a katedrával és a padsorokkal iskolai hangulatot árasztott. Talán a diákkori félelem miatt – nehogy felszólítsanak – az első sorokba kevesen ültek, pedig nem is a vendégeknek kellett felelniük. A beszélgetést Boka László irodalomtörténész, egyetemi docens vezette. A kezdeti feszélyezettség hamar oldódni kezdett a szerzők között, mintha már nem is egy katedra két oldalán ülnének, hanem egy kávézóasztalnál. Csak az ibrikek hiányoztak.
Kiss Judit Ágnes bizalmas hangon szólt a hallgatósághoz, sok mindent elmondott magáról. Mindig megpróbál átlátszó lenni, szerinte ez a legjobb védekezés, és valamiért jól is működik. Kezdő költőként máshogy állt a bátorsággal: amikor verseket kezdett írni, sokáig senkinek nem merte megmutatni őket, félt, hogy nem jó, amit csinál. Ennek az egykori félénkségnek is megvannak az áldásos hatásai: bár az emberben mindig van egy megfelelési vágy, úgy érzi, hogy amikor publikálni kezdett, már nem volt annyira befolyásolható, és első kötetében sokkal inkább érett költészettel jelentkezett.
Arra a kérdésre, hogy akart-e verseivel megbotránkoztatni, nemmel felelt. „Verbális imádságban mindent szabad”. A költészet is olyan, mint az imádság: egy lehetőség, hogy az ember száz-százhúsz százalékban önmaga lehessen. Petőfire hivatkozva: a szentegyházban mezítláb illik megjelenni, Isten előtt fölösleges az alakoskodás. Volt, hogy versírás közben legnagyobb démonjait, legjobb ördögeit próbálta falra festeni. Ha ebből a fájdalomból születik valami szép, akkor már megérte.
Ezek után egy nemrég elküldött versével kapcsolatban a boldogságról beszélt: „Ha választhatok a boldogság és a költészet között, akkor a költészetet jobb kézzel bal váll fölött dobom el a francba, mert nem éri meg.” Nem ért egyet azokkal, akik azt mondják, hogy költőként mindenképp a pokolra kell menni. Néha így is, úgy is muszáj, de ő nem áll ki még stoppolni is, hogy vigyék már el oda.
A Koncentrikus korok című kötet Önarckép című versének felolvasása kapcsán esett szó arról, hogy ezt a kötetet anyja halála után írta, és ennél történt meg először, hogy igazán megharagudott egy kritika miatt. Számára ez a kötet arról szól, hogy az ember keresi saját személyiségének mélyrétegeit. Ő is kereste, de nem talált minderre választ. Az első kötete is emlékezetes volt, a kritikusok részéről komoly visszhangot kapott, és az iskolából, ahol akkor tanított, versei miatt tanácsolták el.
Boka László az iskolánál maradva ezt követően azt a kérdést tette fel, hogy milyen különbséget lát Kiss Judit Ágnes mint tanár a mostani és az egykori fiatalok között. Ami megrémíti őt, az a diákjai konformizmusa: nem akarnak lázadni. Amikor ő ennyi idős volt, a rendszerváltás lehetőséget adott arra, hogy az ifjak az utcán is kiélhessék lázadásukat. Egy másik különbség, hogy ő fiatalként a költészetet túl hűvösnek találta, ezért sem érdekelte őt igazán. Az viszont szerinte örömteli, hogy a fiatalok a mostani kortárs költészet játékosabb vonulatát kedvelik.
A kortársak, a fiatalok és a játékosság után a slam sem maradhatott ki a sorból. A költőnő szerint népszerűsége a verbális megfogalmazásban rejlik, és azzal hat, de aki imádja a slamet, nem feltétlenül fog rögtön közel kerülni a költészethez. Ez fordítva is igaz: költészetkedvelőkből sem biztos, hogy jó slammerek leszek. Jót csak azok írnak, akik ezt a kettőt képesek elkülöníteni magukban. Ő a versengés részét nem szereti, mivel az ellentmond a költészet individualisztikus természetének.
A beszélgetés a szövegekről fokozatosan a multimedialitás és a sokoldalúság felé tolódott. A Viharlámpa Projektből hallgattunk megzenésített verseket, s utána részletesebben is megismerkedtünk magával a kezdeményezéssel: Kiss Judit Ágnes a megalakulásról és a csapaton belüli munkamegosztásról beszélt. Verseinek formájával gyakran kapcsolódik az antikvitáshoz, a kötött vers, a szabályokhoz igazodó forma számára biztonságot ad. Az azonnali improvizálástól ellenben fél, és a szabadverset is nehezebbnek érzi. Legutóbbi, Négyszög című kötetében azonban kísérletezésbe fogott: arra volt kíváncsi, hogyan tud egy költői szöveg színpadivá változni. Mint megtudtuk, a következő kötete is kicsit másmilyen lesz, minthogy gyermekversek kiadását tervezi. Hogy az anyaság hogyan befolyásolja majd a recepciót, illetőleg hogy megy-e majd a versírás a szülés után, egyelőre rejtély. Ahogy az is, hogy a stílusát miként formálja majd az új élethelyzet.
A beszélgetés felolvasással zárult, az Üdvtörténeti lexikon utolsó verse hangzott el, s az utolsó sorok mintha magukba sűrítenének mindent a pokol felé való kényszerű stoppolástól a mezítláb elmondott imáig: „Túl mindazon, de innen mindezen / mi mást tehetnék, mint hogy létezem?”
Beszélgetés Kiss Judit Ágnessel, Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad, 2014. október 24.
