hol, hová
André Lhote
ülsz a Napba nézve, elmerülsz
a délután maradékaiban. ennyi épp
elég is lenne. de nyomaszt az éjszaka
emléke, az álmok hordereje csak nő,
mint szemeiden az ólomnehezékek.
ha végleg felébrednél, csak a szék
dülöngélne alattad, és macskaköves
arcodon félárnyékba bújna egy újabb
naplemente. vissza nincs, előre meg minek.
átlépni csak
Farkas István
minden valami mást jelent.
kapaszkodom a fény erejébe,
zsebre dugott kézzel
alakok vigyáznak
az éjszaka néma ütemére.
arcomra telepszenek
az eddigi veszteségek.
olyan ösvényt választok magamnak,
ami el- vagy kikerüli
a megmagyarázhatatlant.
mert ha egyszer odaérek,
ahol még soha nem jártam,
félek, vissza már nem találok
a keret elmosódó széleihez.
olyan határ ez,
melyet átlépni csak annak lehet,
aki soha nem nézett még
elárvult tekintet mögé.
oda-vissza
Verebics Katalin
a végéről kezdeni mindent,
úgy haladni a már ismert felé.
szélesebbre húzni arcunkon
az őszinteség fogatlan mosolyát.
kiszaladni az esőre, meztelen járdákra,
csupasz testünkről letépni a ránk tapadt,
szél verte reklámplakátokat.
úgy rohanni végig a zsúfolt piactéren,
megbámulni a bűzlő halárust,
szálkák nélkül összesimulni,
mint a kifilézett lazactestek.
elernyedni a durva macskakövön
egy puccos kávézó előtt.
az esernyőt összezárni,
és felnézni oda.
felzabált imák
Hieronymus Bosch
ha azonnal kővé dermedsz,
akkor sem tudsz az arcának
ellenállni. bármi másnak hátat-
fordítasz, de magához húz-von
a kereszt, és az összes csontodat
ott hagyod, amikor elsétálsz mel-
lette. amíg te is a hátadra veszed,
végiggondolod a legutolsó ítélet
erejét. arcodon most elfér az egész
teremtés. amit odaát látni vélsz,
csupán illúzió. a valóság
régen felzabálta a térdre hullt imák
boltozatát. csupaszon, árván állsz
a kereszt árnyékában, keletről az
ígéret, nyugatról a számvetés csap
össze. a vihar epicentrumában
belehalsz egy eleve eldöntött háború
lövészárkába.
