Mi mást is tehetnénk ezeken a nyirkos őszi napokon, minthogy elgémberedett végtagjainkat kinyújtjuk a kályha előtt, és szemlézgetünk a legújabb pusheenirodalmi alkotások közül? Ugye?
Tóth Krisztina legújabb kötetével bizony, óvatosan kell bánnia az olvasónak, legfőképp abban az esetben, ha macska az illető. Ugyanis a Pusheenragasztó címéből már sejthető a figyelmeztetés, hogy ha nem vigyázunk, és hosszú ideig időzünk el a könyv elbeszélései fölött, könnyen a mancsaink közé ragadhat a borító, ami adott esetben amúgy sem elképzelhetetlen, ha a könyv fülszövegére szegezzük éles szemeinket: „[a] történetek mindegyike egy-egy pillanatfelvétel Pusheen otthonáról, tükörcserép az elmúlt macskaéleteiből. A Pusheenragasztó megkísérli összeragasztani ezeket a cserepeket, és rögzíteni az összetört tálkákat.” A kötet novellái, az olvasás előrehaladtával rendre magába szippanthatják a macskaolvasót, mint egy-egy ügyes csapda: Pusheen olyan jól ismert témákon sétál körbe a szövegekben, mint a többi cicával való játszadozás vagy az azt követő lustálkodás. Hangsúlyozom: csak óvatosan tessék forgatni!
(Az eredeti mű: Tóth Krisztina: Pillanatragasztó, Magvető, Budapest, 2014.)
Ha ezek után netán belesüppednénk a lustálkodásba (gyanítom, hogy így alakult), Kerber Balázs debütáló kötete, a Pusheen alszik rendszertelenül újból felrázhatja macskaösztöneinket. A könyv versei ugyanis a cicák éjszakai életének kulisszáiba engedik betekinteni a gyanútlan olvasókat. Hiszen ha nappal nem is olyan izgalmas Pusheen élete, az éjszakái annál mozgalmasabbak! Mi sem igazolhatja ezt jobban, mint az Enzo ősszel című vers zárlata, melyben a macskaén a lakótelepi környezetet valódi dzsungellé növeszti. „Enzo / nedves köveken sétál, s a házak közt / lógó égfoltokra néz. Szürkén tocsog / a lakótelep: dzsungel lesz az egész.” S itt bizony kedvenc macskánk igazi otthonára lel, viszont az izgalmas táj feltérképezésével magára hagyja az olvasót. Ő pedig, hasonlóan egy teremtéstörténet istenéhez, mint aki jól végezte dolgát, ledől pihenni egy közepesen kivilágított kis hátsó udvarba, ahová csupán a távolabbi kandeláberek fénye ér el.
(Az eredeti mű: Kerber Balázs: Alszom rendszertelenül, JAK-PRAE.HU, Budapest, 2014.)
A mostani könyvszemle utolsó darabjának rövid ismertetése után az a benyomásunk is támadhat majd, hogy egyetlen szeretett macskánkról már tényleg nem lehet több újdonságot megtudni. Pedig aki szemmel követi a kortárs pusheenirodalom alakulását, az tudhatja, hogy ez egy elég csalóka érzés. Lévai Balázs Pusheeni – Idáig tudom a történetet című könyve olyan macskaéletrajzi munka, amely hiánypótló az alternatív macskazenei világban. A könyv tárgya ugyanis Pusheeni András zenei karrierje, különös tekintettel a Kismacska és a Borz névre hallgató, négylábú körökben kultikusnak számító zenekarra. A kötet egyrészről leleplezés, hiszen eddig senki sem sejtette, hogy Pusheeni személye valóban egy macskát rejt, másrészről pedig kitárulkozás is. A könyvben nyomon követhetjük Pusheeni életútját kiscicakorától az első egérfogáson át egészen a családalapításig, valamint azt is megtudjuk, hogy a zenéléssel mindezt hogy sikerült összeegyeztetnie. Ahogy az egyik könyvről megjelent kritika is fogalmaz: a Pusheeni „afféle nassolnivaló könyv.”
(Az eredeti mű: Lévai Balázs: Lovasi – Idáig tudom a történetet, Libri, Budapest, 2014.)
Nassolnivalóból pedig jó, ha elraktározunk az egyre hidegebb őszi napokra, amikor a Nap már gyakran csak órákra, percekre bújik elő. Mindjárt színesebbnek tűnnek a szürke felhők is, ha a finomságok és a meleg kályha mellett kedvenc kosarunkban összegömbölyödve egy jó könyvhöz ragaszthatjuk mancsainkat, egy-egy Kerber-verset olvasva felidézzük az éjszakai kalandozásainkat, vagy egy igazi rocksztár életén át megértjük, milyen is idáig tudni egy történetet.
