Nolan új filmjét az ambíciói teszik nagyszerűvé, még ha azokat nem is tudja teljes egészében beteljesíteni. Nem számít, mert a hézagos dramaturgia ellenére is magával ragad, beszippant, kíváncsivá tesz, felemel és inspirál, akár egy fekete lyuk. A Csillagok között egy generáció meghatározó filmélménye lehet.
A film klasszikus toposszal indít, miszerint a Föld lassan lakhatatlanná válik, ezért egy maréknyi tudós-űrhajós-fizikus-filozófuson a sor, hogy új hazát keressen nekünk. Nolan ebben a túlzások nélküli disztópiában (értsd: nem a díszleteken van a hangsúly) ráérősen mutatja be nekünk azt a családot, amelyen keresztül mi is átéljük a téren és időn átívelő világvége hangulatát. Ez a kettősség alapjaiban határozza meg a filmet, mert miközben jelentéktelen porszemek vagyunk a végtelen űrben, Hans Zimmer orgonái nagyszerűségünket is nyomatékosítják (itt egyébként erős a gyanúm, hogy a Watchmen inspirálta Nolanékat, továbbá a kürtös filmzenék reneszánsza után most jó pár évig az orgonások következnek). A Csillagok között ugyanis egy örömóda az emberiséghez. Ez egészen meglepő annak fényében, hogy az efféle idealizmus nyílt felvállalása nem hogy nem menő, hanem egyenesen közröhej tárgya – erre még maga a film is reflektál, amikor a Holdra szállás nagyszerű pillanatát színházi mutatvánnyá degradálja, vagy amikor egy kiábrándult pesszimista kezébe adja a sorsunkat. Naivitásról azonban szó sincs, mert Nolan saját gyarlóságukkal együtt is szeretettel beszél az emberekről. Ezt alapvetően két síkon teszi.
A Földön maradt karakterek évről évre reménytelenebb harca a természettel nem öncélú katasztrófajelenetek során bontakozik ki, hanem a lelkekben. Van, aki kitart, másoknak megtörik a hite, mások pedig sosem hittek igazán. A galaxisban bolyongó űrhajósok dilemmája annyival összetettebb, hogy sokkal viszonylagosabb, senki önös érdeke sem feljebb való a másikénál, csak éppen nekünk nézőknek lehet szimpatikusabb – és pontosan ez a relativitás szolgál a film központi témájaként, beszéljünk róla filozófiai vagy fizikai értelemben.
Ebből a szempontból ez a mozi tökéletesen beilleszthető a nolani életműbe, aki a varázslatot (A tökéletes trükk), a legendákat (Sötét lovag trilógia) és az álmokat (Eredet) is lerántja a valóság, a racionalitás, a tudomány szintjére. A Csillagok közöttben akad misztikus elem, de azt végül kimagyarázza a film, mi több, még a szerelmet is a matematika alapjaira helyezi – ezek azonban ettől még nem lesznek kevésbé csodás elemek, nézőpont kérdése csupán, hogy annak tekintjük-e őket, avagy sem.
Szerintem azok. Annak ellenére is, hogy Nolan A sötét lovag-trilógiához hasonlóan néha a leglehetetlenebb szituációkról is képes elhitetni velünk, hogy lehetségesek, és ezek érdekes módon nem a fizika elméleti háttéréhez kötődnek (amik többségének egyébként tényleg van alapja, de mi laikusok ezt aligha tudhatjuk), ahogy azt egy sci-fitől várnánk, hanem a cselekményhez. Ezek azok az engedmények, amiket a rendező a közönségfilm oltárán tesz. Ezért küldik a friss kadétok helyett a veterán farmert az űrbe, és ezért lehet egy több száz km/h-val pörgő űrhajóra dokkolni. Előbbi az azonosuláshoz, míg utóbbi a feszültség fokozásához kell, és ezért még nem lehet kárhoztatni Nolant, mivel a film teremtette világon belül ezek működnek is. Ugyanez igaz a kimondott bölcsességekre, Nolan ugyanis nagy mestere annak, hogy miként mondassa el a színészeivel ezeket anélkül, hogy szájbarágóssá váljanak, de a Csillagok közöttben mindezeknél szerencsére sokkal több is van (az én kedvencem az, hogy az emberi életösztönhöz kivételesen nem pátosszal viszonyul a film – ismét csak a relativitás kérdése, ugye).
A Csillagok között azonban nemcsak a tematika, a realizmus illúziója és verbális kinyilatkoztatások miatt illik Nolan portfóliójába, hanem a túlzsúfolt, egymásba szövődő idősíkokat, többszörös csavarokat támogató történetszövés miatt is. A rendező sok szereplővel dolgozik, van itt pozitív és negatív előjelű karakterfejlődés, de csak néhányukban van ideje, tere elmélyedni, ez pedig hiba egy olyan filmben, ami rólunk, a bennünk levő tudásvágyról, az élni akarásról és a szeretetről szól. Pedig pont ennyi választja el attól a mozit, hogy remekműnek hívhassuk.
Nolan filmje azonban így is meghatározó darab, mivel őszintén felvállalt idealizmusával szembemegy a fennálló trendekkel, amelyek egyik része szerint az ember nem más, mint eltorzult, frusztrált, kétarcú valami (lásd a kertvárosi drámák és szatírák tömkelegét), vagy pedig cirkuszi kellék (a legtöbb látványfilm). A Csillagok között viszont érzelgős drámaként, látványos blockbusterként és elgondolkodtató, agytekervényeket és szívbillentyűket egyaránt megmozgató élményként is működőképes. Valahol az Avatar és Az élet fája között félúton.
Csillagok között (Interstellar), 2014. Rendezte: Christopher Nolan. Szereplők: Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Jessica Chastain, Wes Bentley, Casey Affleck, Michael Caine, Matt Damon. Forgalmazza: InterCom.
Nem sűrűn fordult elő, de most tökéletesen nem értek veled egyet. Egyébként jó írás lett 😉
Csaba, engem érdekelne a te véleményed is, ha van kedved, bontsd ki.
Nem arról van szó, hogy felháborítóan rossz volna, csak egész egyszerűen szerintem ez nem optimizmus, hanem tiszta giccs. Túl a logikai bukfenceken, ugyanolyan semmitmondással intézi el az emberiség öndefinícióját, mint kb. a Kapcsolat. Persze a látvány előtt le a kalappal, de a melodráma nagyon visszahúzza a filmet, és Nolan-től meglepő módon a végeredmény borzasztó ritmusú. Nem a játékidőre értem, az fel se tűnt, hanem a két szál annyira izzadtan simul egymáshoz, és görcsösen alig-alig mozdítják előre egymást, hogy az fáj igazán. A feszültség még működött, de a csavarok nagyon nem. És ami a leginkább zavar, hogy én egyáltalán nem éreztem méltónak az életműhöz, mivel a nolani mániákus racioanlitást, amire Áron is rámutat, pont, hogy hollywoodi ködösítéssel váltja fel, ergó nem a szeretet és az érzelmek realitása foglalkoztatja, hanem pont fordítva – a tudományt emeli rossz értelemben költői, absztrakt szintre. Lehet, hogy meredek vagy nem eléggé átgondolt kijelentés, de szerintem ez a film egoista, nem pedig optimista – már ha a 2001 és 2010-hez hasonlítjuk. Egyszerűen megelégszik azzal, hogy a végtelen világűr helyett végül az emberiség saját magát látja viszont (mivel mindig is ezt akartuk – Lem csókoltat) – ezáltal pedig nem sikerül elhelyezni igazán a humánumot a csillagok között, mivel kvázi önmagával határozza meg az embert. Vagyis visszahuppan a földre, az univerzumot pedig az ember képére formálja, nem pedig ellenkezőleg. Kár érte, mert iszonyú nagy potenciál volt a filmben, feszeget is jó pár magvas gondolatot, de belefojtja a klisékbe (lásd Matt Damon karaktere)