A 2014-es irodalmi Nobel-díjat elnyerő Patrick Modiano – az előzetes esélylatolgatások ellenére – már a tizennegyedik francia szerző, aki kiérdemelte a neves elismerést, s ezzel olyan illusztris társaságba került, melynek Anatole France, Albert Camus és Jean-Paul Sartre is a tagjai.
KULTer.hu: Hogyan fogadta, amikor megtudta, hogy idén Patrick Modiano kapta a legrangosabb irodalmi elismerést, a Nobel-díjat? Ez valamilyen módon az Ön választását, munkáját is elismeri.
Nem tudom, hogy a Nobel-díj a legrangosabb irodalmi elismerés-e, vagy, hogy a díj átadói tisztában vannak-e egy író valódi értékeivel. Modiano nem éppen az emlékezés művésze, sokkal inkább az emlékezés és felejtés kettős fókuszába helyezkedve strukturálja a regényeit. Hőseinek traumákkal terhes a múltja. Az öngyógyítás egyik automatikus módja a felejtés: a rossz élmények törlődnek, megszépülnek vagy eltorzulnak. Az egykori bűnözők, gyilkosok is felejtenek a maguk módján: eltüntetik a nyomokat, más nevet, külsőt öltenek, megváltoztatják a személyazonosságukat. Modiano számára nincsenek élesen elhatárolható erkölcsi kategóriák. Azon kívül, hogy művei nem könnyű olvasmányok, talán ezt a sajátos, relativizáló-etikai szemléletmódot a legnehezebb megértenie az olvasónak.
Modiano Nobel-díjának magánemberként nagyon örültem, mert ő a legkedvesebb íróm, de a kitüntetést nem én kaptam. Köszönet illeti a pénzüket kockára tevő kiadókat: Modiano máig legismertebb regényét, a Dora Brudert a Vince Kiadóhoz vittem el, A Kis Bizsut a Tarandus Kiadó adta ki, és mindketten komoly áldozatot hoztak, mivel a könyvek úgyszólván a nyakukon maradtak a Nobel-díj előtti időkben. A hazájában Pat’ Mod’-nak becézett, népszerű, bár nem széles olvasóközönséghez szóló író most talán nálunk is több figyelmet kap.
KULTer.hu: Mikor és hogyan ismerkedett meg Modiano művészetével, illetve mi késztette arra, hogy végül fordítani kezdte?
Volt egyetemi tanárnőm, Kovács Ilonka – aki a későbbiekben a mindmáig legjobb recenziót írta a Dora Bruderről („Testvérünk, Dora Bruder”, Remény, 2007/2.) – néhány évvel ezelőtt felhívott, hogy itt van Mireille Seguy, egy barátnője a Sorbonne-ról, és szeretné, ha valamit mutatnék neki Budapestből. Elvittem oda, ahol akkoriban nem volt romkocsma, sem bazár. A második világháborús időknek még eleven emlékét lehetett látni: a teljes lepusztultságot. Talán akkora átéléssel beszéltem neki a zsidónegyedről, és annyira jónak találhatta a Dob utcai Frőhlich cukrászda flódniját, hogy magával vitte ennek a hideg, szürke téli napnak az emlékét. Hónapok teltek el, a középkori francia költészet tanárát, Mireille-t szinte elfelejtettem, amikor egy napon barna csomagot találtam a postaládában. Patrick Modiano Dora Bruder című regénye volt benne. Se a név, se a cím nem volt ismerős, de tudtam, hogy finom ízlésű nő küldte, ezért a könyv az ágy mellé került, egy könyvrakás tetejére. Évek teltek el, több takarítást túlélt a könyvkupac, de egyszer, emlékszem, késő éjjel volt, belelapoztam. Azóta nem is tudok megválni Modianotól. Elolvastam egy lélegzetre a Dora Brudert. Nem tudtam szabadulni a szöveg erejétől és az író kifinomult intellektusa is megfogott. Ez az intellektus leginkább abban nyilvánult meg számomra, ahogyan a szövegeit megszerkeszti, kidolgozza, egymásra rakja az emlékek különböző rétegeit, miközben beavatja az olvasót a szövegértés folyamatába. Elbeszélői soha nem okoskodnak és szinte a személytelenségig tartózkodóak. Modiano minden addig olvasott mai szerzőtől eltérő, póztalan írásmódja és az, hogy valódi kihívást jelentett megérteni az ő egyszerű mondatait, mindezek reménytelensége arra ragadott, hogy megpróbáljam lefordítani magyar nyelvre a Dora Brudert. Ezzel egyidejűleg elkezdtem olvasni a szakirodalmat és az összes létező, Modianoval készült interjút. Ha tehettem, elmentem Párizsba, és azokon a helyeken kódorogtam, ahol egy-egy, számomra érdekes regényrészlet játszódik. Tanúsítom, hogy hideglelős, erős atmoszférája van mindazoknak az utcáknak, épületeknek, metróállomásoknak, amelyeket regényei világába beemel. De gyorsan hozzá is kell tennem, hogy mindaz, amit Modiano szövegeiben olvasunk, fikció, ahogyan ő maga is mondta, neki megvan a maga „belső Párizsa”, vagyis minden, amiről ír, magán viseli a művészi átalakítás jól érzékelhető jeleit.
Én elsősorban Modiano regényeit szenvedélyesen szerető olvasó vagyok, és csak azután elemzője, fordítója. Nagy szerencsém volt, mert lefordíthattam és kiadták azokat a regényeit, amelyeket a legjobban szeretek. Megvallom, nehéz munka volt, és mivel pszichésen igen kemény, depresszív szövegekről van szó, az idegi-lelki összeomlás szélére kerültem, mire a végére értem. A Kis Bizsu utolsó verzióját a francia állam és a Tarandus Könyvkiadó jóvoltából az arles-i Espace van Gogh-ban fordítottam. Éjjel-nappal a szöveggel voltam, csak főtt krumplit ettem és naponta hat kilométert futottam a Rhône partján, hogy megfelelő kondícióban tartsam magam. A Kis Bizsun szünetekkel ugyan, de összesen három évig dolgoztam.
KULTer.hu: A magyar olvasóközönség számára talán kevésbé ismerősek a francia szerző regényei. Hogyan tudná röviden jellemezni Modiano stílusát?
Modiano stílusát nehezen tudnám jellemezni, leginkább azt mondhatom, senkiéhez nem hasonlatos – mint már fentebb utaltam rá. Személy szerint, magamban, klasszicizált szürrealizmusnak neveztem el az írásművészetét. Szűkszavúan fogalmazva: három nyelvi rétegből építkezik a stílusa. Egyfelől mániákusan ragaszkodik a személynevekhez, telefonszámokhoz, utcákhoz és metróvonalakhoz, állomásokhoz, régi telefonkönyvekhez, továbbá az archívumok, regiszterek adataihoz, s mindezek ismételgetésével erősen megterheli a narrációt, ami érthető módon idegesíti az olvasót, aki ezek után nehezen éli bele magát az elbeszélői helyzetbe. Valójában itt arról van szó, hogy ezek révén próbál támpontokat találni, eligazodni a múlt labirintusában a könyvek elbeszélője. Másodsorban, a narrátor emlékező magatartása, a múlt nehezen felidézhető rétegeibe pillant vissza, így próbál rekonstruálni valamely számára fontos, legtöbbször rejtélyes eseményt. Az emlékezési folyamat leírásakor különösen finom, áttetsző, ugyanakkor bonyolult, poétikus nyelven szól. A harmadik stílusréteg a detektívregények világába vezet: itt kapja az olvasó a legtöbb fogódzót, mert ez a szókincs ismerős. Ebbe a nyelvi rétegbe vannak beleszőve a különböző újságcikkek, hírek törmelékei, amelyek alapján az elbeszélő a múlt valamely eseményét szeretné előhozni a feledésből. A narrátor író vagy rendőrnyomozó (de gyakran mindkettő szerepel a művekben), a többiek pedig bűnözők, prostituáltak, ugyanakkor senki sem az, aminek látszik. Az író finom, apró jelekkel jellemzi mindazokat a gyanús egzisztenciákat, amelyek rendre feltűnnek a műveiben. Mindig valami mást tudunk meg róluk, egy következő regényben másik arcukat, múltjuk más részletét ismerjük meg. Az egyik szakadatlanul felidéződő, enigmatikus figura a saját apa (az olvasó már-már bánkódik, miért nem toppan elé a valóságban, annyira érdekes, sokszínű ez a kétes személyiség), aki az egyik regényben feladja a rendőrségen a fiát, Modianot, egy másikban pedig a metrószerelvény elé akarja lökni.
KULTer.hu: Eddig két könyvét (Dora Bruder; A Kis Bizsu) ültette át magyar nyelvre. Milyen kihívásokat jelentett a szövegek fordítása?
Modiano szövegeit nem lehet magyarra lefordítani. Kétlem, hogy bármit le lehet fordítani. Minden szöveg sérül, ha hozzányúlnak. Ettől függetlenül az ember pofátlanul arra vetemedik, hogy lefordít egy-egy idegen szöveget az anyanyelvére. Ahhoz ragaszkodom, hogy a sok topográfiai és egyéb adatot az eredeti állapotában tartsam meg, mert szeretem éreztetni a szöveg „másságát”, idegenségét. A Modiano-fordítás legnehezebb része a múlt különböző rétegeiben való eligazodás. Az elbeszélő félig éber, félig álomba révedő létmódjának megfogalmazásai elég bonyolultak, de leginkább a szöveg lelkét nehéz visszaadni: a lefojtott lelkiállapot mélyén izzó fájdalmat. Modianót előttem mások is fordították: a Sötét boltok utcáját Déva Mária, az Augusztusi vasárnapokat pedig V. Pánczél Éva, és úgy tudom, hogy Fázsy Anikó is fordított és gondozott egy francia elbeszélésekből álló kötetet, amelyben Modiano-novellák jelentek meg.
KULTer.hu: A Svéd Akadémia a Sötét boltok utcája című regényt emelte ki az életműből. Az indoklás szerint Modiano az emlékezés művészetéért kapta a díjat, mellyel a legkevésbé megragadható emberi sorsokat és a náci megszállás napjait idézi fel. Mit gondol, miért pont ezt a művet és aspektust hangsúlyozták?
A Svéd Akadémia megfogalmazását Modiano sem értette, vagyis nem értett egyet vele, és pontosította, amikor így szólt: „Kissé hiányos a megfogalmazás […] De igen. Egy bizonyos értelemben megállja a helyét […] Az emlékezet, igen, de szeretném hangsúlyozni, hogy lényegében a felejtés hátteréből megelevenedő emlékezésről van szó.” Nem lehet pusztán a holokauszt, a nácizmus témakörére korlátozni Modiano írásművészetét. Örök és elévülhetetlen bűnökről szól: Modiano a bűnöst és az áldozatot gyakran egyetlen személyiségbe foglalja bele. Ilyen ikonikus figura az apja is, aki a megszállt Párizsban nem viselt sárga csillagot, nem engedelmeskedett annak a rendeletnek, amely megtiltotta, hogy a zsidók este kilenc-tíz óra után nyilvános helyen mutatkozzanak. Le is tartóztatták, de megszökött, nem hagyta magát bevagonírozni: mindezekért csodálja a szerző. Emellett ugyanez az ember tolvaj s csaló is volt, zűrös üzletember, akit jóval a háború után, egy leszámolás alkalmával valószínűleg megöltek.
A Sötét boltok utcája azzal kezdődik, hogy egy nyugdíjas korba ért magánnyomozónak végre van ideje arra, hogy a saját múltja után kutakodjon. Lassacskán kiderül, hogy az amnéziában szenvedő detektív maga is valamiféle büntetőjogi értelemben nehezen definiálható bűnt követett el a második világháború idején. Kétes alakoknak adott pénzt azért, hogy őt és szerelmét átmenekítsék a semleges Svájcba, de a téli hóesésben valahol kilökték őket a pusztaságba. A detektív szinte élete végéig nem jön rá, nem emlékszik, hová tűnt a szerelme, hiszen ezt a kalandos menekülést egyedül ő élte túl. Nem csoda, hogy nem emlékszik, mert valószínűleg sorsára hagyta kedvesét, ezzel a halálát okozva – azért, hogy magát mentse. A cserbenhagyás, a tágabb, morális-etikai értelemben vett hűtlenség, a lelkiismeret-furdalás, a bűntudat, gyakran visszatérő kérdései a Modiano-regényeknek, amelyek közül csak néhány játszódik a megszállás alatti Párizsban, de közvetett módon mindegyiknek van köze a második világháborúhoz. A Pedigré című regényében írja, hogy ugyan nem tehet róla, de trágyában fogant.
KULTer.hu: Szerepel-e a tervei között Modiano további műveinek magyarra fordítása, illetve mennyiben befolyásolja ezt az idei díj?
A Nobel-díj nagyon is befolyásolt. Az Éjfű (L’Herbe des nuits) című regény hamarosan megjelenik a Tarandus Kiadó (akik a szerző további műveit is tervezik kiadni) gondozásában, amellyel befejeztem Modiano fordítását.
