Bíró-Balogh Tamás Mint aki a sínek közé esett című könyve nem egy könnyen bekategorizálható irodalomtörténeti munka Kosztolányi Dezsőről. Nem mintha Kosztolányi életműve és személye könnyen elhelyezhető könyvek létrejöttét tenné lehetővé.
A kötet a tanulmányokban tárgyalt, szóra bírt, fogásig faggatott Kosztolányi személyének és szövegeinek összetett, többszörösen problémás viszonyának feltárásához, megértéséhez hozzájáruló bátor kísérlet. A könyvbe felvett írások az elmúlt években különböző folyóiratokban jelentek meg, s bármennyire különválaszthatóak, témájuknál fogva összefüggő szövegeket, egy regényes életműrajz fejezeteit adják ki.
Rokonszenves, hogy Bíró-Balogh könyve a tanulmány-esszé műfaja mellett a krimire jellemző megoldásoktól sem idegenkedik: a száraznak tűnő filológiai értekezést izgalmas oknyomozó stílusban gyakorolja. Bíró-Balogh az alcímben megígéri: Kosztolányi Dezső életrajzához. Ebből rögtön két dologra gyanakodhat az elkötelezett Kosztolányi-rajongó. Egyrészt, hogy nem létezik komplett Kosztolányi-életrajz − s mint Bíró-Balogh kitér rá, Kosztolányiné Harmos Ilona munkája egy-egy figyelemreméltó adat közlésén túl szakmailag nem vehető komolyan, az objektivitása érthető okokból megkérdőjelezhető. Másrészt, hogy a könyv ennek a hiánynak a betöltésére tesz kísérletet, egy későbbi, Kosztolányi életrajzát részletesen tárgyaló könyvhöz adva kapaszkodót.
Biró-Balogh Tamást főleg a szerző szélsőjobboldali cikkíró-tevékenysége izgatja, az álnéven publikált szövegekben megbújó nyílt vagy rejtőzködő antiszemitizmus. „Kosztolányiról talán épp az ellenkezője mondható el: levelei olvastán egy morálisan meglehetősen »elítélhető« jellem rajzolódik ki.”, írja Bíró-Balogh, s ez számos probléma felvetésének gesztusértékű nyitányát jelenti. Mert hát mi van a hiányzó dokumentumokkal, a Kosztolányi-életrajz bátrabb megértéséhez hozzájáruló elveszett, eltűnt levelekkel? Az azokban megfogalmazott utólagos korrekciók, bocsánatkérések, indoklások ismeretében másképp mutatná magát a róla kialakult kép, s nem csorbulna a Kosztolányi-kultusz sem. Számolhatunk-e ezekkel, előrebocsáthatjuk-e a létezésükbe vetett, jelenleg bizonytalan lábakon álló hitünket? Bíró-Balogh nem ismer se Istent, se hazát, se pardont, csak a kész dokumentumok, szövegek az általa komolyan vett, hiteles pontok. „A dokumentum beszél, a szó belefúl az időbe.”, írja Bródy Sándor, s szerzőnk nyilván vele ért egyet.
Kosztolányi antiszemita megjegyzései természetesen nem érdemesek a védelemre, legkevésbé az utólagos kimagyarázásra, de az igazság keresésénél ne feledkezzünk meg arról a momentumról, hogy a trianoni döntések értelmében Kosztolányi Dezső szülővárosa, Szabadka egy idegen országhoz került, s az első világháború után magához térő Magyarországon a közhangulat a revizionista, nem egyszer szélsőséges és agresszív politika légkörével ért össze. A zsidók ellenségképként, idegenként kezelése nem volt újkeletű, a magyar társadalom ellenszenve már a tizenkilencedik században s jóval előtte is formát talált. Kosztolányi mindössze az eddigieket erősítette, mint Móricz Zsigmond nem egy (unalmas) antiszemita naplóbejegyzése vagy Szabó Dezső zsidózásai. Kosztolányi nem túl barátságos, antiszemitizmusba hajló cikkei esztétikai értékükön túl – jól, élvezetesen megírt, az ő szerethető stílusában megfogalmazott cikkekről van szó – nem mutatnak fel újat vagy más megközelítést, a korszak jól bevált antiszemita gesztusainak taszító kelléktárából dolgozik. Poros, a magyarságot ódivatúan védő és féltő érvrendszer működik a háttérben, s ma inkább megmosolyogtató, mint komolyan vehető cikkek néznek velünk szembe több tíz év távlatából, melyekben legfeljebb a szélsőségekre fogékony közönség találhat számottevő örömöt.
Bíró-Balogh könyve Kosztolányi munkásságából kiemelten foglalkozik az Új nemzedékbe írt cikkeivel, majd az általa szerkesztett revizionista, az elcsatolt területek visszaadásában reménykedő Vérző Magyarország című antológiával. Kosztolányi életének legvitatottabb, érdes sötétben játszó állomásai tűnnek fel tehát, s hozzák közel a megalkuvásra kész, magát könnyen adó, véleményét gyorsan változtató, számító, pénzszámoló és kiszámíthatatlan írót. Óhatatlanul szürkül a róla kialakult kép, hogy még tisztábban lássuk: mindez a versek értékén és minőségén semmit nem változtat.
Kosztolányi a róla kialakult pozitív képet tudatosan erősítette, gondolt a kiadott írások későbbi sorsára, a személye megítélésére, s mindent megtett, hogy a róla megképződött benyomás szilárd maradjon. Levelei idővel rövidültek, aláírásai nem különben, s már életében nem egy-egy őt komolyan érintő ügy elintézésében részt vett, például, mint az a kötetből kiderül, Móra Ferenc közbenjárását kérte.
Az írások Kosztolányin túl a korabeli sajtó világába, működésébe is bepillantást engednek, tökéletes támaszt nyújtanak így a húszas-harmincas évek Magyarországának megértéséhez, az akkor divatos és kísértő, a nagyközönséget foglalkoztató szemléletmódokhoz. Érdekes, hogy a szerző egyszerre elégíti ki a Kosztolányira és külön az írásaira kíváncsi olvasót, tehát a tudományos bulvárba illő jellemrajz közelebb visz minket ehhez a boldog-szomorú emberhez, akit a halhatatlanság világában Kosztolányi Dezsőnek becéznek.
A könyv nem gondolom, hogy valakit elriaszt a versek, regények, fordítások, cikkek olvasásától, inkább jól elhelyezi a szerzőt a nagy, de vitatott magyarok szoborparkjában. Kosztolányi élt, Kosztolányi él, Kosztolányi élni fog!
Bíró-Balogh Tamás: Mint aki a sínek közé esett – Kosztolányi Dezső életrajzához, Equinter Kiadó, Budapest, 2014.