A Délibáb bemutatójának apropóján beszélgettem Hajdu Szabolccsal a Budapest Jazz Clubban. A rendező egy kávé fölött arról is mesélt, hogy gyökértelennek érzi magát, Budapestet provinciális városnak tartja, de szót ejtett kedvenc zenészeiről is.
KULTer.hu: A Délibábot bemutatója óta nagyon kevesen nézték meg, és a magyar kritika nem volt túl lelkes. Számítottál ilyesmire?
A nézőszám marketing kérdése, nincs összefüggésben a film minőségével. Hányan néznek Magyarországon Hanekét vagy más hasonló rendezőt? Rossz kritika pedig mindenképpen lesz, erre fel kell készülni mindenkinek, aki valamilyen autonóm véleménnyel a nyilvánosság elé lép. A kritikát fontosnak és hasznosnak tartom. A távolból is köszönöm a jót is, rosszat is. Örülök, hogy egyáltalán érdeklődtek.
KULTer.hu: Milyen westerneket néztél meg, amikor a Délibáb forgatására készültél?
Dokumentumfilmeket néztem és társadalompolitikai esszéket olvastam. A western, mint a népmese, mélyen beépült a mi generációnkba. Egész gyerekkoromban westerneket néztem.
KULTer.hu: Miért pont Billy Martint kérted fel a filmzenére?
Mert nekem tizenvalahány éve nagy kedvencem az a New York-i kör, akikhez Billy is tartozik. Ebből a társaságból elsősorban John Zorn és Ornette Coleman nevét kell megemlítenem. Billy Martin a Medeski Martin & Woodnak a dobosa, de saját projektjei is vannak. Bátor, kreatív, kísérletező és professzionális zenész. Medeskiéknek, akiket nagyon nagyra tartok, nemrég volt koncertjük a Müpában John Scofielddel, ami után nálam vacsoráztak. Jó barátságban vagyunk, és ráadásul nagyon szerették a filmjeimet. Annak idején a turnébuszukban nézték a Fehér tenyeret és a Bibliothèque Pascalt. Úgyhogy azt gondoltam, hogy ezt együtt meg tudjuk majd csinálni, mert egy hullámhosszon vagyunk. Elmentem New Jersey-be, felvettük a zenét, én zongorázom alatta.
KULTer.hu: Hogy lehet, hogy a feleségedet, Török-Illyés Orsolyát, aki filmjeid állandó szereplője, és egy rendkívül tehetséges színésznő, nem látjuk más magyar filmekben?
Két oka van: nem nagyon hívják, ha pedig hívják, nem biztos, hogy szívesen megy. Van egy saját utunk, egy saját univerzumunk, ami – azt hiszem – őt is és engem is kielégít és eléggé le is foglal. Ő nem csak játszik a filmjeimben, hanem az egész munkafolyamatot végigkíséri, tehát társszerző. Habár a stáblistán nincs feltüntetve, hogy például a forgatókönyv írásában is részt vett, de ő a szerzőpartnerem a kezdetektől, a főiskolás rövidfilmektől kezdve, tehát már tizennyolc éve. Amit úgy hívnak, hogy Hajdu Szabolcs-filmek, az egy nagy közös projekt, és mi ebben vagyunk elmélyülve nap mint nap, és ebből nagyon nehéz ki-beugrálni. Ő amúgy szívesen megy, ha rokon szellemiséget érez valami másik film világával. Míg régebben néha elment a pénz miatt, ma már azt mondja, hogy sokkal jobb semmit sem csinálni, mint olyat, amiben nem érzi jól magát. Én is épp azért nem vállaltam a kezdetektől semmi olyan munkát, amiben nem tudok hinni, mert megvan az esély rá, hogy egy olyan irányba deformálja az embert, amit nem akar. Csak színházba megyek el, és azt is csak bizonyos feltételek mellett.
KULTer.hu: Jó hogy ezt mondod, mert éppen azt készültem megkérdezni, hogy te, aki színházi közegből indultál, nem akarsz-e komolyabban foglalkozni a színházi rendezéssel?
A színház nem arról szól, hogy az ember kirándul egyet. Lehet ilyet csinálni, de annak nem lesz komoly, kézzelfogható eredménye. Mint bármely művészet, a színház is egy hosszú, a társulattal közös elmélyülési folyamat előadásról előadásra. Az elmúlt években én csak kirándultam a színház világába. Ahhoz, hogy számomra megfelelő minőségű dolgot tudjak létrehozni, arra éveket kellene rászánni és csak azzal foglalkozni.
KULTer.hu: Melyik filmtervedet valósítanád meg, ha – Pálfi Györgyhöz hasonlóan – váratlanul pénzt kapnál egy filmfesztiváltól?
Ha ez megtörténne, ebben a másodpercben húznék ki az Egyesült Államokba, hogy befejezzem A játékos című filmet, amit félbehagytunk. Jelen pillanatban ennek a produkciónak az előkészítése, feltámasztása zajlik. Nagyon remélem, hogy jövőre már a kamera mellett fogok állni, és ezt a filmet forgatom.
KULTer.hu: Utóbbi filmjeidben rendre feltűnt az idegenség, otthontalanság tematikája: Dongó Kanadában, Mona Angliában, Francis a Hortobágyon. Miért foglalkoztat ez a téma?
Mert egy levegőben lógó, gyökértelen embernek érzem magam elég régóta. Budapestet soha nem tudtam megszokni, mindig is idegen volt nekem. Egy állomásként tekintettem rá sokáig, ahonnan továbbmegyek, aztán szépen itt ragadtam hosszú évekre. Nem tudtam elegyedni, feloldódni ebben a városban, és mint a táplálékot kereső növények a gyökereikkel, én is így nyújtózkodom. Ezért van az, hogy évek óta nemzetközi stábbal készültek a filmjeim. Úgy néz ki, hogy az én gyökereim sok országban kezdenek el táplálékot keresni. Ettől még mindig úgy érzem, hogy valahová mégiscsak kellene tartozni, ám a kötelékek hiánya frusztráló és nyugtalanító érzés. Ezért van az, hogy az otthontalanság, idegenség, szabadság és elnyomás témakörét járja körül a Bibliothèque Pascal, a Fehér tenyér és a Délibáb is. Illetve azt, hogy mit kezdünk a szabadsággal, ha eljön? Szerintem az emberi élet legnagyobb értéke a szabad akarat. Akkor válik az ember felnőtté, amikor egyszer csak igazán örül a szabadságának, és ezzel a szabadságával elkezd felnőtt módon élni, nem pedig visszaélni, és ott kezdődik el az ő igazi élete, mikor meghozza az első szabad döntéseket. Minden filmem erről szól.
KULTer.hu: Filmjeidben sok román színészt is foglalkoztatsz. Mi a véleményed a román újhullámról?
A román újhullám a kétezres évek egyik legnagyobb hatású filmes jelensége volt, de lecsengeni látszik. A hullámok elülnek. Ezeknek az alkotóknak tovább kell lépniük valamihez, ami önálló alkotói út, és már nem csak egy hullám. Nem tudjuk, mit fog csinálni, merre fog indulni Mungiu vagy Porumboiu. Ahogy a francia újhullámból Godard meg Truffaut is továbblépett valamilyen irányba. Bízom benne, hogy ezeknek a nagyon tehetséges rendezőknek a következő filmjei elég erősek maradnak és továbbra is jelen lesznek az európai mezőnyben.
KULTer.hu: Szerinted milyen magyar filmekkel lehetne visszacsábítani a nézőket a mozikba?
Ez nem a filmekkel függ össze. Inkább a mozijegy árával, illetve hogy mennyire sikerül egy folyamat részesévé tenni az embereket, hogy azt érezzék: az övék is a film, nekik szól, nem pedig a filmesek készítik saját belső köreiknek. A néző ne irtózzon ránézni a saját valóságára, hanem azt tapasztalja meg, hogy ez számára segítség a múlt- és jelenfeldolgozás tekintetében. Valahogy érdekeltté kell tenni. Természetesen ehhez óriási közösségszervező munkára van szükség. A cseheknél kiépítették a filmklubhálózatokat, és ezek vidéken masszív közösségekké váltak. A legnagyobb probléma az, hogy nálunk vidéken nincs semmi. Ezeket a filmeket nagyrészt Budapesten nézik az emberek, és ez meg is határozza őket, mert Budapestnél provinciálisabb kelet-európai várost nagyon nehéz elképzelni. Itt minden másképp rezonál.
KULTer.hu: Miért tekinted provinciálisnak Budapestet?
Olyan, mint egy rossz értelemben vett nagy falu. A médiatér, akár egy falusi pletykafészek. Az emberek egymást gyilkolják, macerálják, alázzák, bántják, kicsinálják, és nagyon kevés külső dolog kerül be ebbe a zárványba. Ha az ember megnézi Csehországot, Bécset, de akár a délvidéki kisebb városokat, ott sokkal európaibb, korszerűbb dolgok történnek. Magyarországon nincs a kolozsvári Transilvania vagy a Karlovy Vary filmfesztiválhoz mérhető nemzetközi filmes seregszemle. Vannak kisebb fesztiváljaink (CineFest, Titanic), amiket nagyon határozottan támogatni kéne. Hozzánk csak a mainstreamből érkezik be valami, tulajdonképpen a félkommersz vagy a nagyon kommersz. Mi ezt gondoljuk a világról jelen pillanatban. Az emberek nem is tudnak fontos filmekről, mert be sem kerülnek a forgalmazásba. Tragédia, hogy Magyarországon nincsenek vidéki kulturális központok. Bécsnél minden megáll, ugyanúgy, mint huszonöt évvel ezelőtt. Nincsenek olyan színházi terek, ahol bizonyos színházakat fogadni lehetne. Ilyen dolgok miatt egy csomó mindenki nem jön el ide, másrészt nem is hívják őket, mert a magyarországi szervezők úgy gondolják, hogy úgysem érdekelne senkit, ami valószínűleg igaz. Gondolom, vannak rossz tapasztalataik. Kicsit nekem Magyarország egy nyugat-európai hulladéklerakó kulturálisan is, nagyrészt lejárt szavatosságú dolgok jutnak el hozzánk. Az európai kortárs színházról szerintem nálunk az átlagembereknek fogalmuk nincsen, egyszer-egyszer beszáll valami, különben semmi. Az elmúlt két hónapban ötvenvalahány filmet néztem végig, mert különböző fesztiválokon voltam zsűritag. Ebből mi fog eljutni Magyarországra? Pontosan meg tudom mondani: a Cirko-Gejzírbe abból az ötvenből majd az abszolút mainstream, mint a Lavina vagy a Leviatán. Vagy miért van az, hogy a környékbeli országokban forgalmazzák a magyar filmeket, míg mi nagyon rég láttunk a mozikban nagyobb számban lengyel vagy cseh anyagot? Egy évben egyszer, cseh filmnapok, 10 nézővel, passz.
KULTer.hu: Hogy tudunk ezen változtatni?
Mindenkinek meg kell vívnia a harcait saját területén és saját kulturális közösségében, kockázatot kell vállalni, különben nem megy. Ez van a Délibábban is: nincs Messiás, nem fogja senki megoldani helyetted. Mindenkinek a saját kis privát forradalmát kell megcsinálnia nap mint nap. Hogyha valamit fontosnak, helyesnek gondolsz, nem szabad, hogy elnyomjon a közvélekedés, konfliktusokat vállalva végig kell tolnod. Ha egyre többen csinálják ezt, valószínű valami változás lesz. Ez mindig embereken múlik. Ez persze nagyon fárasztó és bele lehet keseredni, ezért is mennek el sokan. De magától az egész nem fog megváltozni, közben pedig mindenki ezt várja, és átkozza a sötétséget, ahelyett, hogy világot gyújtana.
