Markovics Botond, avagy Brandon Hackett – a rajongók jól tudják, a kettő ugyanaz: Az időutazás napja című nagysikerű regény szerzőjével a kortárs magyar sci-fi irodalomról, a Zsoldos Péter-díj csendes hanyatlásáról és természetesen a legfrissebb regényéről beszélgettünk.
KULTer.hu: A kortárs magyar sci-fi írók nagy része álnevek mögé húzódik vissza, mint ahogy te is a Brandon Hackett név mögé. A ’90-es években a nagyobb olvasottság reményében terjedt el ez a trend a magyar írók körében. Számodra ez a tényező mennyire volt meghatározó a névválasztáskor, illetve szükség van-e még álnévre, ha mindenki tudja, hogy ki rejtőzik mögötte?
A ’90-es években ez egy kötelező trend volt, a rendszerváltás után betört az angolszász mánia, és a hirtelen nagy mennyiségben lefordított angolszász regény mellett rengeteg magyar szerző kezdett álnéven publikálni. Furcsa, identitászavaros korszak volt az, amikor internet híján a legtöbb álneves magyar szerzőt is amerikainak hittük.
Amikor én a 2000-es évek elején publikálni kezdtem, a hazai science fiction kiadás éppen mélyponton volt: a ’90-es évek könyvkiadási lendülete megtorpant, a bármit megjelentető sufnikiadók többsége eltűnt, de nem indult még újra a Galaktika, nem létezett például az Agave Kiadó sem, és alig jelent meg sci-fi könyv. Egy magyar szerző számára még ekkor sem nagyon akadt más opció, mint az álnéven, álneveken való megjelenés. Így történhettek meg olyan mókás estek is, mint amikor egy magyar szerző egyik angolszász álnéven írt fülszövegajánlót egy másik álnéven íródott regényéhez.
A saját álnevemet már megszoktam, és úgy gondolom, most már piaci szempontból sem lenne értelme változtatni. A világirodalomban számtalan író használ és használt álnevet, sőt, ez a popkultúra minden területén megszokott dolog. Manapság szerencsére már kevesebb az írói álnév, az új zsánerszerzők egyre nagyobb hányada már tud saját néven publikálni, ha akar.
KULTer.hu: Az új, tavasszal megjelent regényed, az Az időutazás napja is a Brandon Hackett név alatt debütált az Agave Könyvek sorozatban, ahol ez a második megjelenésed. Milyen visszajelzéseket kaptál a kritikusoktól?
Nagyon jó a könyv fogadtatása mind kritikusi, mind olvasói körökben, ráadásul nagyon jól is fogy, aminek külön örülök, mert egyrészt a science fiction mégiscsak egy rétegpiac, másrészt egy magyar zsáneríró idehaza jelentős hátrányból indul, amikor a kiadók az angolszász fantasztikum krémjét hozzák el a magyar olvasók számára. Az én regényeim is Hugo- és Nebula-díjas, fantasztikus írók könyvei mellé kerülnek a boltokban, ezért roppant hálás vagyok, hogy így is bizalmat szavaznak. Ez olyasmi, amit igyekszem megbecsülni.
KULTer.hu: A regény az SF-irodalomban többször is előkerült, szinte toposszá vált témát, az időutazást dolgozza fel. Sikerült valahogy újraértelmezned, átalakítanod ezt a mostanra már közhelyessé vált témát?
Az időutazás tényleg az egyik legjobban elkoptatott toposz a sci-fi zsáneren belül, hiszen viszonylag szűk keretek között tud mozogni, de azt gondolom, sikerült egy újfajta megközelítést találnom. Az időutazás lehetséges társadalmi, gazdasági következményeire helyeztem a hangsúlyt, és arra, hogy micsoda káosz lenne abból, ha az időutazás bárki számára elérhetővé válna. Ugyanis, ha valaki vissza tud utazni az időben, akkor ez azt jelenti, hogy létezik időutazás. Ha létezik, akkor nem csak ő tud utazni, hanem más is, ötven, száz, akár több ezer év múlva élő emberek is. Ez óriási tömegeket érintene. De hová vezet az, ha az egész idő tele van időutazókkal? Akkor hol vannak most? Erre van egy logikus elmélet, hogy azért nem találkoztunk eddig eggyel sem, mert csak az első időutazás pillanatáig lehet visszautazni az időben, különben tele lenne a világ múltja velük. Itt is kezdődik a regény: 2021-ben bekapcsolják az első időgépet, és megjelenik kétszázmilliárd időutazó, a világ pedig kifordul a sarkaiból, kitör a káosz, egybefolyik jelen és jövő, végül kiderül, hogy az időutazásnak súlyos következményei vannak.
KULTer.hu: Az időutazás napja egy duológia első része. Mikorra számíthatunk a második, befejező kötetre?
A lezáró kötet Az időutazás tegnapja 2015 első felében várható. Nemrég adtam le a kiadónak, most kezdődik majd a szerkesztése. A könyvből kiderül, hogy hova jut az időutazás következményei között vergődő emberi civilizáció, és az időutazás technológiájának felfedezése valójában egy civilizációs zsákutca-e, amelyből egyetlen értelmes faj sem képes kilábalni.
KULTer.hu: Számomra mindig kérdés egy sci-fi regény kapcsán, hogy az eseményeket tudományosan vagy inkább kissé misztikusan magyarázza meg a szerző. Te mit gondolsz, van helye egy sci-fi-ben a transzcendensnek?
Arthur C. Clarke mondta, hogy minden kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától. Az Isten gépei című regényemben egy emberi léptékkel felfoghatatlan fejlettségű civilizáció játszadozik az emberi fajjal, olyan dolgokat tesznek, amely ép ésszel nehezen megfogható. Sok sci-fi ábrázol transzcendenst mint a regénybeli szereplők számára meg nem érthető fejlettséget, és ebből a szempontból helye van a zsánerben, de más szempontból nem igazán, a keményvonalas olvasók nem tolerálják a misztikus maszatolást, őket elsősorban a tudomány és a technológia fejlődésének hatásai és a jövő érdeklik.
KULTer.hu: Elsőként 2003-ban, az Én a halhatatlan című novelláért, majd 2009-ben az Isten gépei című regényedért kaptál Zsoldos Péter-díjat. Manapság sokszor hallom, hogy a Zsoldos Péter-díj kiüresedett, elveszítette a nívóját. Szerinted ez mennyiben igaz, és mitől érezhetik ezt az olvasók?
Ez egy évek óta tartó folyamat következménye, amely láthatóan „csak” az olvasókat zavarja. Én öt éve visszautasítok minden nevezést a díjra a fenti okok miatt, és ezzel nem vagyok egyedül. A magunk csendes módján próbáljuk jelezni, hogy ez nem a helyes út, és sajnos ezt az olvasók is látják. Ezt főleg azért sajnálom, mert Zsoldos Péter emléke ennél sokkal többet érdemelne, ahogy a magyar fantasztikum is.
KULTer.hu: A tavalyi, 21. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Kánai András úgy konferált fel téged egy beszélgetésben, mint az irodalmi rendezvényeken is résztvevő sci-fi írót. Mit takar ez pontosabban?
Ha meghívnak, szívesen beszélgetek bárhol, bárkivel sci-firől, fantasztikumról, a jövőről, de azért elsősorban író vagyok, nem előadó, az írott szavak birodalmában sokkal jobban is érzem magam.
KULTer.hu: Kánai András szavaiból az szűrhető le, hogy a sci-fi irodalom képviselőit nem igazán tartja számon a magyar kortárs irodalom, annak ellenére, hogy a zsáner hazai képviselői nemzetközileg is megállják a helyüket. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?
Szerintem a kortárs szépirodalom és a science fiction nem igazán összevethető egymással, és egyik sem minőségi kategória, inkább csak más világ, más szemlélet. Más-más eszköztárral dolgozik egy szépíró és egy sci-fi író, máshol vannak a hangsúlyok. Egy Neil Gaiman-interjúban olvastam nem olyan régen, hogy Angliában is hasonló a helyzet a magasirodalom és fantasztikus zsánerrel foglalkozó írók esetében. Az a gond, hogy a legjobb science fiction regények hiába boncolgatnak komoly problémákat és késztetnek gondolkodásra a jövőnk vonatkozásában, a legtöbb ember elsődlegesen a szórakoztató popcornfilmeken keresztül szembesül a műfajjak, ez pedig hamis képet ad a sci-fi irodalomról. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a zsáner hazai képviselői valóban megállnák a helyüket nemzetközi szinten is.
KULTer.hu: Te magad mennyire érzed minőséginek a magyar SF-irodalmat, illetve mennyire figyelsz arra, hogy amiről írsz, az könnyen befogadható legyen és sokakat érdekeljen?
Nehéz magyar SF-irodalomról beszélni, amikor csak elvétve jelennek meg valódi, magyarok által írt science fiction regények. Leginkább az új szerzők számára nehéz a helyzet, hiszen szükség van egy kiadóra, aki fel meri vállalni és be is tudja vezetni az új, tehetséges magyar sci-fi szerzőket ebbe a világba. Mert nagy szükség lenne egyedi hangokra és olvasókra, akik bizalmat szavaznak nekik. Szerintem az egyediség, újszerűség az, amire az olvasók is felfigyelnek, én legalábbis ebben hiszek. Sokszor olvasott, klisészerű és ötlettelen történetekkel nem lehet maradandó sikert elérni.
KULTer.hu: 2012-ben a Galaktika 266. számában publikáltad az Az utolsó író című novelládat. A mű kényes kérdéseket feszeget, egy olyan világot megidézve, ahol az olvasás egy percnyi élményre zsugorodott, illetve ahol szoftverek írják a műveket bizonyos sablonok alapján. A szöveg szerintem megállná a helyét egy szépirodalmi lapban is. Miért a Galaktika magazint választottad, illetve egy főleg SF-szövegeket író és ilyen fórumokon megjelenő szerzőt egyáltalán hogyan fogadnak a szépirodalmi publikációs felületek?
Fogalmam sincs, hogyan fogadnának. Több JAK-os rendezvényen szerepeltem már, és nagyon örültem a meghívásnak, de a szépirodalmi közéletet mélységében nem igazán ismerem. Nekem science fictionnel foglalkozó íróként az a fontos, hogy azokhoz jussanak el az írásaim, akiknek elsődlegesen szólnak. Ez a szatirikus novella számomra is kedves, mert rengeteg apróság rejtőzik benne az olvasás és az írás jövőjéről, többek közt számos Hemingway idézet is megbújik a sorok között.
„– Percek óta figyelem. Hány regényt töltött be közben? Tízet?
– Kicsivel többet – bólintott Johannes. Az utolsó két könyv, a Szigetek az áramlatban és a Búcsú a fegyverektől élményétől még mindig bizsergett az egész teste.
– És miket tölt?
– Éppen Hemingway-regényeket olvastam.
– Olvasott? – kacagott fel a nő. – Micsoda régimódi szó ez! A Hemingwayt én is szeretem. A legjobb írószoftver.
Johannes mély levegőt vett.
– Én a humáníró Hemingwayt olvasom.
– Olyan is van? – A nő tekintete a semmibe révedt. – Ernest Hemingway. Hú, de régen élt… Sose hallottam róla. – Felkuncogott. – Fura fickó lehetett. Mint minden író. Nézzük csak miket is írt…
Keresztbe vetette a lábát, hátradőlt, és lecsukta a szemét.
Olvasott.”(Brandon Hackett: Az utolsó író, Galaktika, 2012, 266. szám, 58.)
A novella teljes egészében itt olvasható!
