Az eddig megjelent könyvek színházzal, illetve Shakespeare-rel kapcsolatos költeményei mellett új verseit gyűjtötte egy kötetbe Kovács András Ferenc Shakespeare születésének 450. évfordulójára.
A York napsütése zengő tombolás valójában két könyv anyagát tartalmazza: a III. Richárdra utaló York napsütése című anyag, KAF 1980 és 2014 között írt verseinek célzott válogatása, ezek nagyrészt ismert „Sekszpirályi témák, költemények, / Visszatérő álmok, búcsúversek” (Envoi, 1564–2014), míg a Machbethből vett Zengő tombolás című második rész harminckét új, 2005 és 2014 között íródott „hétköznapi” verset tartalmaz. KAF korábbi költeményeit a színházi tematikának és Shakespeare alakjainak, sorainak szentelve gyűjtötte egybe, a kötet kumulatív gesztusa azonban kiegészül egy új, ám az eredeti tematikával szinekdochikus viszonyban álló témával: az apaversekével.
Kovács András Ferenchez mindig közel állt a színház világa, nemcsak a szülei révén (anyja színésznő, apja színházi rendező volt), de ő maga is dolgozott a szakmában, például színházi művészeti vezetőként a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Marosvásárhely és az apa alakja többször is előhívja a színházat a kötetben, olykor összefonódva is, mint például a Vásárhelyi teátrumban, amelyben az apa „Halott falak közt kísért / Kihűlt színészként.”
A szerző korábbi kötetének, az Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatékának (Bookart, Csíkszereda, 2011) kezdőbetűiből az APA szó olvasható ki, s apjának, a 2008-ban elhunyt Kovács Ferencnek ajánlotta a könyvet. Az apa ennek a kötetnek is az egyik központi figurája, talán sokkal inkább, mint Shakespeare. A ciklus címadó versében, A puszta színházban, amelynek mottója T. S. Eliottól származik, így ír KAF az apáról: „a csend, a mély, színtiszta csend […] puszta térbe némuló szinész”, aki nincs már e földön. A vers egyfajta vallomás, amely a felejtés, a névtelenségbe süllyedés aggodalmának terhes gondolata körül forog, de nemcsak szellemi szempontból, hanem a személyes emlékezés, az apával való kapcsolat végleges eltűnése és megszakadása miatt is. A lírai én itt meglepő őszinteséggel fejezi ki fájdalmát és kétségeit, ahogy az Apám egyetlen álma című versben olvasható, ahol az az iránti sajnálkozás kap hangot, hogy az apa gondolatait fia már nem ismerheti, nem viheti tovább, mert elmaradt a rögzítés aktusa: „nem / írt könyvet, se verseket –”.
A Mennyei változatok című kétsoros (alcíme: József Attila után) is utal az apára, aki itt az elvárások szimbólumaként jelenik meg. József Attilához talán inkább csak formailag kötődik, akinek egyik utolsó, hexameterben írt töredéke így szól: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”, amelynek az apára történő átirata KAF versében így hangzik: „irgalom édesapám soha nem lesz kész ez a vers sem / irgalom édesapám ez a vers sem lesz soha kész már”. Az apa-fiú viszony több alkalommal kiterjed a generációk viszonyára, az élet múlásának, folytonos továbbsodrásának állandóságára, ezt példázza az Első dallam Ábrahámhoz és az Apám egyetlen álma, amely egy kisgyermek születésével zárul: „Ő, apám, a kisfiam – / eljövendett Ábrahám.”
Egy ponton még az anya is előkerül: „Földúlt szereplők / S megingó díszletek közt – / Szép, hibbant anyád / Szeretetbe vadult, gyors / Szíve alatt már / Téged hordott bolondul” – írja KAF az Északi színházban az anyáról, aki épp Opheliát játszotta. Kovács András Ferenc Sibi canit et musis (Balassitól kölcsönvett) című versének utolsó három sora nevének kezdőbetűit, a KAF betűszót adja ki egy akrosztichon által. Az ókori eredetű névrejtést, amely Magyarországon a 16−18. században volt divatos, Balassi Bálint is használta. Balassi nevét nemcsak e vers, hanem az egész kötet szerkezete eszünkbe juttathatja: a York napsütése zengő tombolás ugyanis szabályos kötetkompozíció szerint épül fel. Összesen 64 verset tartalmaz, a sekszpirályi és a hétköznapi rész is 31-et, amelyek három-három ciklusba rendeződnek, s ezen kívül mindkét részben szerepel felütésként még egy vers. Az első rész az Envoi, 1564–2014 című ajánlással, a második a Shakespeare 55. szonettjére írt, Az ötvenötödikre című verssel indul. Kovács András Ferenc versei többnyire felkészült olvasóra számítanak, most azonban még végjegyzetekkel is ellátta a kötetét.
Filológusi pontossággal adja meg az adatokat, s ezzel valamelyest le is leplezi a csaknem negyedszáz évnyi termés működését. Egyes verseket egyáltalán nem lát el magyarázattal, amelyeket viszont igen, azoknál olykor megtalálhatók a versbeli idézetek egészen konkrét helyei – A puszta színház című versnél például azt is megadja, hogy az általa idézett sor Prospero szövegéből, A vihar IV. felvonásának 1. jelenetéből származik. Esetenként azt is megtudhatjuk, hogy kinek a fordítását idézi, vagy hogyan keletkezett az adott mű. Az akkurátus, ám kevésbé diszkurzív filológusi hozzáállás költői játékossággal párosul, a Debreceni rögtönzés például a jegyzet szerint így keletkezett: „Alkalom szülte, mint a tolvaj ihletét” (178.), de a Zengő tombolás többi verse is úgy született meg, „mint valami csudálatos és váratlan kalamitás – alkalmakként és alkalmatlanul, alig szabad időkben, eléggé hétköznapi, szürke körülmények közepette.” (178.)
Az alkalmiság a kötet több versének jellemzője, a sokszor felkérésre írt versek olykor születésnapra (Levél Gálfalvi Zsoltnak), máskor a könyvhét megnyitójára (Debreceni rögtönzés) vagy épp a Literának (York napsütése. Próbanapló) készültek – nem biztos, hogy mondanivalójuk túlmutat önmagukon, s a kötetben egyetemes érvényű versekként képesek hatni, de talán nem is ez a céljuk. Esetlegességük, szórakoztató funkciójuk olyasfajta egyszeri élményt nyújt, mint amilyenre a színház képes. Szórakoztatásból, formai virtuozitásból, vendégszövegből és játékosságból KAF-hoz hűen nincs hiány. A versek műfaja igen változatos képet mutat, a szonettek mellett találhatunk rapszódiát, balladát, elégiát, tankát, haikut, s alliterációkban és szójátékokban is bővelkedik a kötet. A Fűség – s egyéb törlendők ciklus címadó versének hét tankája, miközben komoly közlendőt látszik felmutatni, s ismét tematizálja az apa-fiú viszonyt, önmaga ironizáló paródiájává is válik a szójátékok által: „Légy fű magadhoz, / kisfiam, s másokhoz is / légy fű! Igaz fű / csak így lehetsz.” Az Orpheusz ismét alászáll szintén képes önmaga karikatúrájaként is működni: „A vers nem élhet senkiben tovább, / Mert nála sincsen semmi ostobább. / S folytathatnám szabólőrincesen – / A versnek nincs teremtő nincse sem”.
KAF korábbi pályaívéhez hasonlóan a kötetbeli versek megidézettjei, a valós és fiktív költőelődök által megképződik egy sajátos kánon: Weöres Sándorhoz például négy vers is szól (Weörescento; Weöres Foreweör; Weöres, a mester; Disznó-apoteózis), de Csokonaitól Lázáry René Sándoron (KAF alteregója) és Kavafiszon át József Attiláig sokféle reminiszcencia, parafrázis, hommage vagy paratextus szerepel még a könyvben. A maszkok mögé bújás, az identitásváltás a színházi beszéd terében válik működőképessé és komollyá, ott sokkal egyértelműbb, hogy szándékos mesterkéltségről, játékról van csak szó. A sokféle alakváltás révén azonban a színház esetén is fennáll az a veszély, hogy ha az ember levetkőzi mindig csak megkonstruált személyiségeit, akkor kérdésessé válik, mi marad belőle („nem vagy te nő, s férfi –”). Az lehet az olvasó érzése, ez a költészet a korábbiakhoz képest valamivel közelebb kerül az alakváltó költészet meghaladásához. Ennek ellenére még mindig sokkal inkább a múlt tárul fel e kötetből is, mint a jelen: KAF-ról kevesebbet tudunk meg, mint elődeiről.
A Naked soul – amelynek címe a Szép Ernő-féle Néked szól hangzására játszik rá – alighanem a tematikailag leginkább összetartó ciklus a könyvben, ebben szerepel az Apám egyetlen álma, az Első dallam Ábrahámhoz és a Horizontális haiku, amely sokfelé enged asszociálni, miközben magával a nyelvvel is játszik: „Kileng a föld, mint hosszú mondatéj, milyent nem mond ki senki.” A Naked soul versei megerősítik azt az érzést, amely elszórtan az egész köteten végigvonul: KAF költészete új témákat és megszólalási módokat talált – noha a kötet korántsem egységes, minősége is egyenetlen –, a versek nagy része epilógusszerű, sokszor megjelenik bennük a búcsúzás, a lemondás vagy épp a kihalt nézőtér – mindez persze egyenes arányú lehet az öregedés érzésével. A kötet egyenetlenségének oka talán abban is keresendő, hogy az életmű vindikál egyfajta megszokott hangütést és költői nyelvet, s a megfelelni vágyás nemcsak befelé, de kifelé is kényszer. KAF tehát hozza a megszokott játékosságot, de az túlzottan enumerációszerűen van jelen, mintha szükség lenne az eddigi tárház felvonultatására és bemutatására ahhoz, hogy továbbléphessen, és már más jellegű, énközelibb verseket is megmutasson.
Az Ötvenkilences szonett az identitásváltás egyik darabjaként expliciten felvállalja azt, ami az egész kötet egyik mondanivalója lehet, az elmúlást és az énhatárok kijelölhetetlenségét: „Mindenki voltam, tán Will Shakespeare is, / Ki nem vagyok, s várom, hogy majd leintsen / Jelenvalóm – csak az van, ami nincsen.” Ebből az elmúlástól tartó félelemből domborodik ki az az igény, amelyet ennyire élesen talán először enged láttatni a lírai én, miszerint az én mégiscsak körülhatárolható a hagyományon kívül mással is, például a család, az apa által. Sőt, az énnek saját érzései és gondolatai vannak, bár tiszteli elődeit, értékeiket megőrizve kívánja azokat egyensúlyba hozni sajátjaival. Mindemellett tudatában van annak, hogy ha minden maszkot és jelmezt le kell majd vetnie, akkor nem marad más, mint maga a személyiség („testtelen zeng, meztelen fény a lélek”), akinek számot kell vetnie magával.
Kovács András Ferenc: York napsütése zengő tombolás, Magvető, Budapest, 2014.
