derékig só
ritkán mozogsz, az asztalon
párás, üres halom. ha látsz
is madarat mostanság a tejes,
sík üvegen át, hiányzik róla
a karja, minden karom. két szék
van, négy láb, szemben üreges
váz, a szálkák csikorgása. és
az ablak tört homokszemcséin
túl valami nem egészen árva
kertbe pereg a durvára darált
hó. derékig érsz, a meleg rost
kézzel kitapintható, de neked
fogad nő az élő fába.
középső kéreg
bár eszel épp, sovány vagy.
a falat fás, rágós, mire a
tányérra teszed, nagyobb
nálad. mert benned sehová
nem tart a körkörös erezet,
málló falai évekig peregnek
lábadhoz. ide ültettek, a
tányérra gőzgyűrű szorul
napra nap. bent érdes íny,
fogak mélyre őrlő csendje,
odvak repedt gyomra. a
törzs alatt újrazúzott vakolat,
derékig. megfeszülsz, ha szél van.
párhuzamos szelek
futni mész, megfogysz
a szembeszélben. szobádba
lépsz, állsz az ablaknak
háttal és puhán. a nadrág
vastagon rád feszül, combod
két nehéz tönk. szélcsendben,
mögötted éles fénnyel, mi húz
a földbe. és innen, szélesre
nőve, meddig nyúlnak ujjaid.
az üveg lapjára tapadsz, síkosan,
terebélyesen. puhán perzsel
a tompa lomb feketesége
az udvartól, kérges tenyeredig.
Kiemelt kép: Gráf Dóra fotója
