A sötétségről
Semmibe rajzó por,
egy elsüllyedt tárgy fura téridoma,
egy körkörös járvány titkos tézisei
a holdban és egy vibráló neonfeliratban.
A föld vákuumra függesztett apró odú,
egy érem fehér és fekete oldala.
És mégis, semmi sem olyan sötét,
mint az, ami a szívből ömlik elő,
amikor átadja helyét valami másnak.
Jelenet
Hiába nyitott rá a tudat
rejtett, öntörvényű ösvényeire,
még mindig sötét-piszkos körülötte
a lég: csupa zéró-jel, sehol egy
kurta egyes. Ködszerű zárójel, vagy
lehet, hogy épp egy súlyos parentézis
kőnehéz karjaiban van még? A zölden
sejtett fák himnikus zéró-jelei között
sejtelmesen faggatózik a szél: fogak
között átszívott hűs levegő mentolíze.
A kabátgallér fölhajtva, mintha
egyébként élesen süvítene be alá,
le, egészen a szívcsakráig. Épített
környezet, kóboráram éj, talán
hűvös május, de lehet szeptember
vagy október is, titokzatos.
Ott a kabát, ott az ágy és a sértődött
kérdőjel-figura, és ott az árny, a vetület,
a fényírta, még sötétebb terület
– belépni képtelen oda.
