Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Pánikroham teszi az animációst

Interjú Debreczeni Zoltán animátorral

Debreczeni Zoltánn munkájaDebreczeni Zoltán, a MOME animáció szakos hallgatója oktatójátékok mellett a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Déri Múzeum számára is készített már animációkat. Szakmáról, csapatjátékról, tervekről beszélgettünk vele.

KULTer.hu: Készítettél rendhagyó meseillusztrációkat, de csótányok, kiömlő belű szarvas és szétnyomott fejű macska is felbukkant már az animációidban. Nemcsak munkáid sokfélesége nyűgöz le, hanem a videóidra gyakorta jellemző groteszk humor is, amihez hasonlót én nemigen láttam a magyar animáció történetében. Hogyan fogadja ezt környezeted és a szakma?

Hogy őszinte legyek: vegyesen. Nagyon sokféleképpen gondolkodik szinte akármilyen alkotó a kifejezésmódokról, hozzám ez a kiforgatott világ áll közel. Nem mindenki számára szerethetőek, bizonyos esetben öncélúnak is tűnhetnek az általam alkalmazott dolgok, de minden esetben szánok nekik valami mögöttes jelentést. Szerintem a groteszk humor valamilyen módon mindig jelen volt a magyar animáció történetében, a Hófehér című, ráadásul egész estés film elég ütős groteszk humorral van teletömködve, nagyon sokat inspirálódtam belőle. De lehetne sorolni itt még számtalan magyar alkotót, aki élt ilyen eszközökkel.

KULTer.hu: Igyekszel minél több animációs filmfesztiválra eljutni, részt vettél az Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon is, amely lényegében Európa legrangosabb szakmai eseménye. Mennyire fontos egy animációsnak megmutatnia magát ezeken a fesztiválokon?

Nem árt, ha egy animációs megjelenik legalább egyszer egy ilyen eseményen, tekintettel arra, hogy itt reprezentálja magát a szakma. Egy filmfesztivál magába foglal pitch-fórumokat is, ahol filmötletedet prezentálhatod, hogy kereshess rá producereket, illetve hallgathatsz előadásokat, ahol alkotók, stúdiók mutatják be a tevékenységüket. Persze nem utolsó sorban innen lehet tájékozódni általános trendekről is, meg itt egy alkotó, ha pályázik, megmutathatja magát a szakmának. Ebből következik, hogy ez inkább egy szakmai fórum, mintsem közönségbemutató, az már úgyis az interneten történik meg, s csak néha mozikban vagy a televíziókban.

Debreczeni Zoltán

KULTer.hu: A szakmában gyakran dolgoztok csapatban, ami azért érdekes, mert mindegyikőtök önálló stílussal rendelkező, tudatos művész, ám ebben az esetben mégis muszáj alárendelni magatokat egy közös célnak. Számodra mennyire okoz gondot a munka ezen oldala?

Szinte minden esetben csapatban kell dolgozni, normális körülmények között mindenki egy gépezet fogaskereke, beleértve a tervezőt, az írót, de még a rendezőt is. Animációból pusztán autonóm alkotóként iszonyatosan nehéz hosszútávon megélni, borzasztó kevés ember teheti meg azt, hogy a saját elképzelései szerint készült filmmel a felszínen maradjon. Amióta elkezdtem foglalkozni az animációval, azt tapasztaltam, hogy egy jól működő csapattal nagyobb eredményeket tudtam elérni, mint egyedül. Még az önállóan készített munkáimban is sok segítséget kaptam tanároktól és barátoktól, mert egy film attól lesz igazán jó szerintem, ha a nézőben valamit elindít, legyen az a nevetés vagy bármiféle gondolatmenet. Ehhez kell mások látásmódja is, mert lássuk be, társas lény az ember, gondolatai táplálkoznak valamiből vagy valakikből, nem csak úgy kipattannak a semmiből, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből.

Debreczeni Zoltán munkája

KULTer.hu: A Weöres Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett kiállításon A megmozdult szótár című Weöres-verset keltettétek életre Orosz Judittal együtt. Érdekel-e a más művészeti ágakkal való kísérletezés és melyikkel játszanál a legszívesebben?

Nagyon is érdekel, és ha lehetőségem van, valahogy össze is gyúrnám a kettőt, hogy abból valami érdekes szülessen. Az általad említett fogadófal például azzal a funkcióval rendelkezett, hogy bevonzza a látogatót a kiállítótérbe. Egy kevert technikájú installációval vagy filmmel nagyon sok ember figyelmét fel lehet kelteni, s lekötni hosszabb-rövidebb időre, mert a szokatlanság mindenkit vonz. Leginkább egyébként a fotóval és a videóval való munka érdekel, főleg azokban alkalmazott technikákat vegyíteni animációval, de igazából bármelyik művészeti ágból szívesen vonok be technikákat, hogy azzal egy kicsit szokatlanabb és érdekesebb kifejezőeszközöket hozhassak létre.

KULTer.hu: Észak-Korea-szakértő vagy, persze némi túlzással, de érdekelnek téged a diktatúrák és azok ideológiájának a rajzfilmekben való megtestesülése. Van-e bármilyen hatása ennek a „rajongásnak” az animációidra?

Ami miatt foglalkoztatnak ezek, azok az alkalmazott kifejezőeszközök. Elvégre az ilyen diktatúrák rengeteg pénzt és energiát fordítanak arra, hogy legitimálják hatalmukat. Sokszor azt véltem felfedezni, hogy egy propagandafilm ugyanúgy működik, mint egy mese. Valamit bujtatott formában tanítani akar, vagy meg akarja fogni a kezed és vezetni egy bizonyos irányba, amit a mese írója vagy megrendelője helyesnek tart. Egy diktatúra propagandagépezete néha döbbenetesen magas színvonalú eszköztárral rendelkezik, hogy elérje célját, ezek meg működnek. Nyílván bizonyos közegben képesek kifejteni hatásukat, de mivel szeretem kideríteni az ilyen filmek hátterét, elkerülhetetlen, hogy egy államberendezkedéssel részletesebben foglalkozzak.

KULTer.hu: Állítólag addig nem animációs az animációs, amíg nem volt a sokszor hosszú napokig tartó és hajnalokba nyúló munka hatására valamiféle pánikrohama vagy akár szívproblémája. Te hogy vagy ezzel, igazi animációs vagy már?

Hát tartok tőle, hogy ilyen szempontból már az vagyok, mert engem sem kíméltek meg a pánikrohamok. Ezek akkor fordulhattak elő, amikor egyszerre sok, nagy felelősséggel járó munkát vagy feladatot vállaltam el, melyek teljes odafigyelést igényeltek. Nyilván nem hobbiból halmozom az élvezeteket, talán a minimális kényszer is növeli a stresszfaktort.

KULTer.hu: Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Egy négy nap alatt elkészült két perces filmemre, mely egy zöldséggyűlölő számítógépes játékosról szól, aki még álmában is Wolfenstein 3D-zik, mialatt nyers húshegyekről álmodozik. Leginkább azért kedvelem, mert az egyetemi kurzuson, ahol ezt megvalósítottam, kikötötték, hogy hagyjak ki minden tervező és előkészítő fázist, azonnal kezdjek neki a gyártásnak, továbbá ott egyszerűsítettem a filmen, ahol csak lehetett, kicsit a trash műfajt erősítendő. Illetve azt csinálhattam, amihez kedvem volt. Ehhez volt.

KULTer.hu: Ha azt mondanám, készíts animációt a harmincöt éves Zoli egy átlagos napjáról, hogy nézne ki?

A harmincöt éves Zoli valószínűleg egy jó kávé magába szívásával kezdené a napját, miközben az előző nap borús vagy vidám emlékei repkednének feje fölött, mindezt leöntené a reggeli hírek olvasásával. Ezt követően ernyőszerűen kinyílna és szétterülne sok keze és feje, hogy egyszerre tudjon animálni, forgatást levezényelni, egy saját stúdiót vezetni és abban akár teljesen kezdő gyakornokokat is átsegíteni a szakma rögös útjain, mert szeret tanítgatni is. Ez a kéz és fej méretes, de nem tolakodó kiterjedésű lenne, szívesen barátkozna más ernyőkkel is. Estére összecsukódna, picit visszavonulna és ötleteit fejlesztgetné, meg új technikákat vizionálna maga elé, amit újbökéssel lökdösgetne és rendszerezne, aztán álmában is folytatna. Az egész filmben forogna ez az ernyőszerű Zoli, elvégre örökmozgó, és sohasem akarja abbahagyni azt, amit csinál.