A Háy János verseihez, prózai munkáihoz, drámáihoz kapcsolódó kritikai recepció egyik kiemelt témája a szerzői szövegvilág, a Háyland egyes darabjainak repetitív jellege. A szekunder irodalom ezen központi kérdése az író új prózakötetét illetően is érvényes marad.
Háy a Napra jutniban ismétli, újraírja az életmű – A bogyósgyümölcskertész fia (2003) megjelenését követő poétikai, tematikus fordulat óta – lényeginek számító problémáit. Vidék és város ellentéte, egy mikroközösség sajátos működése, az emberi kapcsolatok sérülékenysége, a családját távol hagyó, elsőgenerációs értelmiségi kiugrási kísérlete, az egyéni életutak és a bejáratott szerepminták diszkrepanciája. E kérdéseket oly módon veti fel a kötet, hogy a benne foglalt novellák olvasása során egy gyermek szereplő felnövekvésének történetét ismerhetjük meg, a személyes sorson keresztül pedig a vidéki Magyarország történelmi félmúltjának, az 1960-as, 1970-es évek eseményeinek feldolgozásával szembesülhetünk. A szerzőnek pályája kezdetétől kimondott törekvése, hogy új munkáiban az addigiaktól eltérő kifejezésformákat hozzon létre. A Napra jutni azon Háy-kötet, amelyben sikerült az írói programot beteljesíteni, egyes témákat, szövegelemeket úgy ismételni, hogy azok ne csupán redundáns újramondások maradjanak.
A javarészt 2010 és 2012 között keletkezett elbeszéléseket tartalmazó kötetében Háy egy jól kimunkált szerkezetet állít elénk. Az önmagukban is kiteljesedett, lekerekített írások – melyek közül egy-egy már a korábbi munkákban megjelent: ilyen A Gézagyerek (2004) A Senákja, a Házasságon innen és túl (2006) Csöpije vagy az Egymáshoz tartozók (2009) kötetben megjelent Mért akkor, és mért akkorát – nem szigorúan kronologikusan követik egymást (a második elbeszélés halottja, Senák például később, a 43. oldalon újra feltűnik). Az elbeszélések mégis egy olyan szövegvilágot, egy egységesnek mondható narratív identitást építenek ki, amely lehetővé teszik, hogy a kötet nemcsak lazább szerkezetű novellafüzérként, hanem összetartó, regényszerű szövegegészként is olvashatóvá váljon. A Napra jutni első fejezetét (Apák) képező kulcsnovella jelöli ki azon kérdéskört, amely a kötet törzsszövegének tekinthető második részben (Az apa fia) továbbíródik. A felütésben egy háromfős család kezdetben harmonikus, idillinek mondható kapcsolatában törés következik be: „nem voltak már együtt. Az apa az apában volt, a gyerek a gyerekben. Mondta is az apa az anyának, hogy nem hasonlít rá ez a gyerek, teljesen másmilyen, mintha idegen lenne” (9.). Az apa elvesztésének, a szerepminták ciklikus újjáéledésének, a családi hatásiszonynak a tapasztalatát leíró – rövid, vázlatos, mégis sűrű, kiválóan poentírozott – kezdőnovella zárlatának sorai a kötet címét kontextusba helyezik, arra egyértelműen reflektálnak: „árnyékban harcol, az én hatalmas testem árnyékában, s ahogy telik az idő, egyszercsak a szeméhez kap, érzékeny kék szeme van: kiért a napra (…) apa csak az lehet, aki egyszer megválik fegyvereitől és hagyja a fiát a napra jutni” (12.).
A kötet az apai elnyomástól való szabadulást, a „napra jutás” folyamatát fájdalmas, ám szükségszerű eseményként írja le. A kisgyermekkortól a gimnáziumig ívelő történeteken keresztül az elbeszélő azt a folyamatot mutatja be, amely során a gyerekként megnevezett fiú (a pszeudo-név A gyerek [2007] címszereplőjének szintén jelölője, egyúttal a nexus kifejezője) személyisége kialakul, identitása bizonyos karakterformáló elemek hatására megszilárdul. Ilyen – a szülők elégtelennek mutatkozó magyarázatait helyettesítő – „világképzők” a nagyapa háborúról szóló meséi, az olvasmányélmények, a képzelet („mindennap felépült ez a birodalom, ami olyan lett, amilyenben a gyerek élni szeretett” [224.]), valamint ilyen meghatározó, ám nem interiorizált gondolkodási keret a katolicizmus (Gyónás, Tükör). A Napra jutni történetíve, ahogyan azt a cím is erősíti, Bildungként értelmezhető. A kudarcba fúló kiugrási kísérletet, hanyatlástörténetet elbeszélő A gyerektől eltérően a Napra jutni ott metszi el az élettörténetet, ahol a főhős – végtelenül ironikus módon ugyan, ám mégis – szembesül a szabadsággal, identikussággal („a gyerek arra gondolt, hogy most elindul innét, most ezzel az úttal megteszi az első lépéseket, hogy […] végre olyan emberek közé kerüljön, akik arról beszélnek, ami őt is érdekli, akik olyannak látják őt, amilyen” [218.]); a fejezetet záró novellában pedig búcsúzik apjától, a gyerekkortól.
A Napra jutni narrátora köztes pozícióból beszél. Kétségkívül a kötet egyik legjobban sikerült megoldása ez: az elbeszélő harmadik személyű, közvetett narrációt működtet, mégis sajátosan személyes, a gyermeki logika mentén szerveződő nyelven szól. A narrátori hang – ennek megfelelően – polifonikus: hol megemelt, kiművelt szólamokat („ez az aktus épp a végtelen mindenséghez köti a halandót” [127.]), hol pedig naiv gondolatokat olvashatunk („elkezdett hangosan sírni, olyan hangon, amit már egy éve is szégyellt volna, pedig azóta sokkal öregebb lett” [31.]; a mozi hátsó soraiban „fiatal párok ültek, hogy csókolózhassanak meg simogathassák egymás ruháját” [114.]). Az e módon megszólaltatott nyelv tipikusan háyi: roncsolt (kalmapirin, kommonisták, Szőr Artúr Ivensz, folszfágen, uton), élőbeszédszerű. A mondatok a gondolatritmust követik, a spontaneitás, folyamatszerűség látszatát keltik, egyszerű, ugyanakkor sokszoros mellérendelésen alapuló szerkezetekből építkeznek („Megszabadult, most úgy érezte, hisz még délelőtt volt, s egy egész nap várt rá, hogy örökre, a múltjától” [219.]).
Ezen infantilizált, rontott nyelv a személyes élettér kulisszájaként megjelenő miliőben hitelesen tud megszólalni. Háy olyan életteret rajzol fel, amely apropóján a város – vidék (Budapest – kisváros, nyugat – Kelet-Európa) tematika a kötet egészén végigvonul (néhol azonban túlhajtottá válik: „vidéken mindenki, a kutyák is korán öregedtek” [153.], „vajon az emberek is ennyire különböznek-e, mint a vidéki lovak meg a városiak” [39.]). Ezzel összefüggésben megint csak felvetődik a Háy-életmű egyik központi kérdése: hogyan alakul az egyén sorsa egy kis közösségben, ki tud-e lépni addigi életteréből, megszokott közegéből, el tud-e térni annak mintáitól? Háy a Napra jutniban két véleményt ütköztet: egyrészt „meg volt győződve, hogy döntés kérdése, hogy milyen világban él, s hogy az apja nem azért él ilyen világban, mert kötelező, hanem mert emellett döntött (…), itt van előtte ez a rossz példa, ő biztosan nem fogja ezt követni” (224.); másrészt „nem mi döntünk arról, hogy mi lesz velünk. Az apám is ezt mondta mindig, nekünk az jár, ami jut” (245.); s közülük ezúttal az előbbi, főszereplőhöz kötődő szólam tűnik hangsúlyosnak.
A Háy-próza jellemző eljárása, a fent említett repetíció nemcsak a teljes életművet vagy a prózai munkákat vizsgálva mutatható ki, hanem egy köteten belül is megfigyelhető. A Napra jutni utolsó fejezete úgy ismétli a törzsszövegbe foglalt történeteket, hogy azok centrális figurái (az apa, az anya és a két nagyszülő) monológszerű önéletrajzi elbeszéléseikben felidézik – az addigra töredékeiben már megismert – életutakat, újramondják az olvasott történetek egyes elemeit. A háyi tétel, miszerint „valakit megírni legjobban a viszonyain keresztül lehet”, ezen fejezetben válik beláthatóvá. A szerző a perspektívaváltásokkal oly módon fűzi össze a történetszálakat, tisztázza a relációkat, hogy az egyes szereplők motivációit, addig elhallgatott történeteit is megismerhetjük. A Családállítás tehát úgy helyezi más megvilágításba, értelmezi át a korábbi szövegeket, ahogyan az új kötet árnyalja az életművet: ekképp teljesedik be az idézett írói program, s válik a Napra jutni a Háy-œuvre kitűnő darabjává.
Háy János: Napra jutni, Európa, Budapest, 2014.
