Az otthon az ember természeti viszontagságoktól való megóvását és személyes tárgyaink idegenektől való elhatárolását szolgálja, de egyúttal az egységbe fogás, valamifajta közösségérzet megteremtése is a feladata. A benne élők közös cselekvéseivel, konszenzuson alapuló döntéseivel teremt alapot a lakók együttlétére.
Ahogy egy család, úgy egy település vagy régió, illetve akár az egész ország szintjén is érvényesülnie kellene ennek. Azonban, ha az eredetileg a közösség számára összetartó erőt kölcsönző cselekvések kiüresedett mintázattá, pózok sorozatává silányulnak, ha a döntések félreértéseken alapulnak, akkor az otthon elveszti eredeti összetartó erejét. A helyzet elől menekülők elhagyják a lakást, a boldogulást lehetetlenné tevő régióból vagy országból más vidékre költöznek, s ez az öngerjesztő folyamat akár egy egész társadalmat is lassú kifáradásra, elöregedésre ítélhet. A fiatalok fokozatosan külföldre költöznek, mert ahol megszülettek, már képtelenségnek látszik az anyagi-szellemi biztonság megteremtése és egy következő generáció felnevelése.
Otthon, édes otthon, fordíthatjuk le a kiállítás angol címét, s már ez az alaphelyzet, napjaink hipercentrális nyelvének használata is a magyarságát szégyellve szerető emigráns perspektíváját hívhatja elő belőlünk, de ha a magyarságunkról van szó, igazából el sem kell hagynunk az országot, hogy némi zavarral teli önérzetesség legyen úrrá rajtunk. Ám e zavarodottság talán még fokozottabban határozza meg az ország keleti régióiban élők mindennapjait, akik számára az átlagbér alacsonyabb, a munkanélküliség és a bűnözési ráta viszont annál magasabb és folytathatnánk…
A tehetséges középgenerációs képzőművészeket tömörítő, kelet-magyarországi érdekeltségű Síkhegy csoport tagjai a megalakulás óta tematikus kiállításokban gondolkodnak. Teszik ezt úgy, hogy a csoportot alkotó hét művész valójában mind a technikai repertoárt, mind pedig a stílust tekintve meglehetősen különböző alapokon áll. Ami mégis összeköti őket, az a problémaérzékenység, amely a hasonlóan megélt dolgok hatására képes egy irányba terelni az eltérő művészetfelfogású alkotók figyelmét is. A Home, sweet home című tárlat arról tanúskodik, hogy van valami a levegőben, amiről beszélni kell, s ha már szavakat sem találunk, vagy valami meggátolja, hogy kimondjuk őket, akkor legalább a képzőművészet formanyelvén meg kell próbálni felkelteni a figyelmet.
Nem egyedülálló persze ez a címben is jelölt témaválasztás, gondolhatunk előzményként például a Mi a magyar? kiállításra vagy Bukta Imre Másik Magyarország című tárlatára, és hosszan lehetne még sorolni a példákat. Itt, az Artus Galériában a formanyelvek közötti eltérések és a központi tematika tágan értelmezése ellenére létrejön valami összhang, amely éppen a társadalmi szintű széthangzás aspektusainak megragadásából fakad.
Kónya Ábel Örökség („Lassú teher”) című installációja a debreceni prózaíró, Tar Sándor egyik munkáját idézi fel elnevezésével, s ezzel együtt azt az alkotót, aki nem lehetett próféta a saját hazájában, a cívisvárosban, amelyhez az életét kötötte. Ez a nagy volumenű installáció éppen erre az örökségre utal, a figyelem hiányának és a perifériára szorulásnak a terhére, a röghöz kötöttségre, amit a kép aljához erősített kövek szimbolizálnak. A helyzet súlyosságát, a kitörés lehetetlenségének érzetét erősítik a négy méter széles vászon alján homogén feketeséggé mélyülő megfolyások is.
Bár Grela Alexandra munkáján elsőre szintén az egymásra rétegződő festékfoltok, megfolyások és áttűnések keltik fel a figyelmet, a Horizontális diptichon első része a maga komor atmoszférájával nem marad meg a nonfiguralitás szintjén. A melankolikussághoz az összeérő, körvonaltalan, szellemházszerű formák, s a fölöttük azonosítható fekete égbolt is hozzájárul. A lengyel származású festőművész munkájának tetőszerű struktúrái felett számok tűnnek fel, amelyek a koncentrációs táborok barakkjainak logikáját idézik. Az otthonosságot kioltó számszerűsítés és az ideologizálás által teremtett fojtogató légkör érzékletes megjelenítője ez a mű.
László János Játék című festménysorozatában a női és férfi munkaeszközök tűnnek elő annak megvilágítására, hogy azok használati értéküktől függetlenül, a maguk anyagiságában nem különböznek lényegesen, tehát nemtelenek. A Játék I. fúrógépe körül feltűnő fényt a munkaeszköz által létrehozott lyuk felnagyításaként is értelmezhetnénk, de a sorozat többi része szépen megvilágítja, hogy ez a visszatérő dicsfény a technológia túlmisztifikálására utal. László János másik sorozata, az Elégséges öröm hatalmas grafikáin a fogyasztói társadalom örömszerző termékeinek maradékai, például édességek csomagolásai és italos dobozok alkotnak felülnézeti csendéletet. A festő a földre borított kukászsákok tartalmát rögzítette, mintegy lehetőséget teremtve, hogy a részletek alapján rekonstruáljuk az egykori fogyasztók profilját.
Kujbus János Háziszellemek című sorozata különféle színű hátterek előtt jelenít meg olyan maszkszerűvé stilizált, nyakról leválasztott férfiarcokat, melyek ridegségükkel, mimikájukkal elidegenítenek. A fejek címben jelölt szellem volta és testről való leválasztottsága utalhat a fiatalon eltávozott emberek határvilágban rekedtségére, az élők kiüresedettségre, de akár arra is, hogy napjaink férfija már inkább a külsejével foglalkozik, s nem feltétlen van felkészülve az otthon körüli munkák elvégzésére, így ha valami technikai probléma merül fel, tehetetlen „háziszellemmé” minősül át. Kujbus Ikrek című festménye pedig jelenünk néhány idolját állítja egymás mellé: egy, talán a tükörben önmagát szemlélő meztelen nő és egy lumberszexuális férfi fog közre két metroszexuális modellt. Mivel nem lépnek kapcsolatba az alakok, az Ikrek cím itt alighanem a fel-felbukkanó divathullámok uniformizáló hatására utal, a trendek öntudatlan követésére, melyeknek hódolva talán éppen az egyediségünket veszítjük el.
Ferenczy Zsolt „totemállatokat” állít elénk e kiállításon. A kisméretű rondókból álló, Hidegháború című triptichonon például a varjú, a patkány és a galamb hármasa tűnik fel, talán a nemzetek vagy történeti helyzetek szimbólumaként. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió mint két szuperhatalom 1947 és 1991 közötti ellentétére, rivalizálására utaló cím mintha napjainkban újra érvényt nyerne, ha a szereplők módosultak is. A vészjósló varjú és a békehozó galamb szerepét az adott korszak vezérideológiájától függően mindig más-más érdemli ki.
A debreceni Kővári Attila által megteremtett, sokrétű festői világ egyfajta lázadásnak tekinthető a cívis puritanizmussal szemben. Az Anyósnyelv bécsifánkkal című olajképe a sík dekoratív hatású faliszőnyegszerű háttérrel, a Nosztalgikus elrendezés című mű pedig egy felnagyított mintarészlettel idézi meg a falusi környezetet, amely a színhasználat miatt itt valahogy mégis szokatlanná válik. Láthatóan a meditáció általi vizsgálódás, az élénkségben rejlő kifejezőerő foglalkoztatja Kővárit, s így e munkák is szépen illeszkednek transzcendensre érzékeny, szinkretista szemléletű művész munkásságába.
Ladányi-Tóth Miklós művei ornamentikákból, pontosabban az alföldi matyó hímzés motívumainak továbbgondolásából építkeznek, s kertelés nélkül hívják fel a figyelmet arra, hogy miképp sajátítja ki, értelmezi át és használja retorikai eszközként a társadalom egy-egy csoportja a magyar hagyományokhoz társuló értékeket. A Parlamenti Matyó című sorozat darabjai kézi hímzéssel készültek, s a rendszerváltás óta munkálkodó pártok tevékenysége idéződik meg a logók körkörös felsokszorozásával. A Diszfunkcionális tárgy sorozat nyitódarabja, a perforált Nagy-Magyarország térkép pedig a politikai ideológiák eszközévé tett Trianon-kérdést idézi fel.
Ez a veszélyes az ismétlődésben, hogy a hatalmi kelléktárba emelt szimbólumok eredeti jelentősége lassan terheltté válik, s az addig otthonos dolgok negédessé, majd riasztóvá változnak át. Otthon, édes otthon, de tele keserűséggel.
A Home, sweet home című kiállítás a budapesti Artus Galériában látható 2015. április 5-ig.
