A tavalyi év végén 25. évfordulóját ünneplő Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztőjét, Demény Pétert kérdeztük az erdélyi magyar lap múltjáról, jelenéről és a határon túli irodalmi-kulturális életben betöltött szerepéről.
KULTer.hu: 1989 decemberében Batsányi verse egyfajta programként fogalmazódott meg az Igaz Szó elnevezésű folyóirat helyébe lépő Látónál. Hogyan látja ezt ma, 25 év elteltével: mennyiben sikerült megtartani, illetve kellett újrafogalmazni a célokat?
Ma másféle forradalmak zajlanak, sajnos, Párizsra is másért kell vetnünk vigyázó szemünket. Akkor kiléptek a sötétségből, akik az Igaz Szónál dolgoztak, ma olykor belépünk, illetve nem tudjuk, merre van, pontosabban: nekünk kell megteremteni a magunk Párizsát.
KULTer.hu: A lap profilja elsősorban szépirodalmi művek publikációjára épül, melyek mellett kisebb részben tanulmányok, esszék és fordítások is helyet kapnak. Hogyan alakult ki a jelenlegi koncepció?
Valahogy magától. Az, azt hiszem, világos volt, hogy a Látó irodalmi folyóirat, mely a szépirodalmi művek elsődlegességére esküszik. Én 2008-ban érkeztem a szerkesztőségbe, azóta csak a Sétatér született meg új rovatként, mely esszéket közöl.
KULTer.hu: Az erdélyiek mellett anyaországi, illetve román szerzők tollából is jelennek meg szövegek. Miként fogalmazható meg a Látó szerepe a határon túli irodalmi és kulturális életben?
A Látó mindent „lát”, legalábbis mindent szeretne látni. Az még egyetlen lapnak sem tett rosszat, ha figyelt, bár manapság a határok kérdése meglehetősen ködössé vált. Helyzetünknél fogva több erdélyi szerzőnk van, mint mondjuk a Tiszatájnak, ez azonban nem azt jelenti, hogy rossz értelemben lennénk regionálisak.
KULTer.hu: A folyóirat decemberi száma az 1989-es eseményeknek állított emléket – ezzel az áprilisi Shakespeare-, és az augusztus-szeptemberi színházzal foglalkozó kiadás mellett a harmadik tematikus szám volt a tavalyi évben. Hogyan zajlik ezeknek a rendhagyó kiadványoknak az összeállítása?
Mindig megnézzük, kinek-minek van évfordulója, a színházi szám pedig hosszú hagyományra tekint vissza. Amúgy szinte véletlen, minek szentelünk egy egész számot, vagyis annyiban mégsem, hogy mindig izgat valakit egy probléma – az 1989-es évszám leginkább Láng Zsoltot, a falu (ez a 2015. májusi számunk lesz) leginkább Vida Gábort. Ezek a szándékos véletlenek, véletlen szándékosságok a legjobb szerkesztők.
KULTer.hu: A folyóirat holdudvarához tartozik a Látó Irodalmi Játékok (korábban Látó Irodalmi Színpad) elnevezésű programsorozat, valamint az évente kiosztásra kerülő Látó-nívódíj is. Mit lehet tudni ezek történetéről?
Jól látja: a Látó Irodalmi Játékok az irodalmi színpad folytatása. Az utóbbi többnyire „mainstream” helyszíneken zajlott, például a Kultúrpalota tükörtermében, az előbbi többnyire a G Caféban. Szóval nemzedékváltás történt, a legszerencsésebb fajtából: nem hangosan, provokatívan, de érezhetően. Egy kocsmában, a barátságos, sötét mellettiségben egészen másként beszél az ember, mint egy színpad kiemelt konzervativizmusában, bár persze a meghívottak is hol ezt, hol meg amazt igénylik.
A nívódíj egyfajta közegteremtés. Szerzőink köre meglehetősen tágas, és bár ízlésünk különbözik, próbálunk megegyezni a díjazottak személyében. Izgalmas viták ezek, hiszen ilyenkor látja igazán az ember, kikkel dolgozik. Immár második éve, hogy a marosvásárhelyi színház is felajánl egy díjat, s ezzel izgalmasabbá teszi a folyamatot. Sőt, legutoljára maguk a szerkesztők is díjat kaptak az olvasóktól, szóval játék is ez, nemcsak vasalt ingnyakú izgalom.
Meg ne feledkezzem a debütdíjról, hiszen bizonyos szempontból ez a legfontosabb: egy fiatalembernek nagyon sokat számít a visszajelzés, és a díjak kockázatánál előbb érzi meg a díjak lehetőségét.
KULTer.hu: A negyedévszázados jubileum alkalmából szervezett rendezvénysorozat tavaly decemberben zajlott. Hogyan ünnepelték a „születésnapot”, illetve mik a további tervek a folyóirattal kapcsolatosan?
Az ünnepség három napos volt: az első este a három (ex-, illetve jelenlegi) főszerkesztő, kronológiai sorrendben Markó Béla, Gálfalvi György és Kovács András Ferenc beszélgetett, az utóbbi a moderátor szerepét is betöltötte. A második napon A fordítás terei címmel Láng Zsolt kérdezte Bányai Évát, Csaplár Vilmost, Márton Lászlót és Mihálycsa Erikát, a harmadikon kiosztottuk a nívódíjakat, azután pedig „eljátszottuk” a Szövegek szimfóniáját. Ez a rendhagyó mű a decemberi szám szövegeiből állt össze, és mindenkinek volt egy partitúrája: Kovács András Ferenc például az üstdob szólamát szavalta sztentori játékossággal. A tortát együtt ettük meg, és még együttebb fújtuk el a gyertyákat.
Borsodi L. László: A tagadás tornya (részletek)
A tagadás tornya
Kikényszerített igenjeimből éltél, és nem érdekelt, hogy épül bennem
a tagadás tornya. Ebből a toronyból akartalak látni, megérinteni a bőröd,
érezni, ahogy összerezzensz. Így akartalak megcsodálni, milyen, ha szépséged
szememre hull, hozzám hanyatlik.
Te gyászodat tartottad elém, sírtál, ha néma voltam. Sajnálatból emeltem
neked oltárt, a sajnálkozás bűnébe estem, és most nem jössz, hogy feloldozz.
Látszatboldogságod ára bűntudatom: kiáltozik bennem mindenféle
démon, mindenféle isten, de halk igenjeim hordalékán már nem tudlak
elképzelni. Hiába keresnél, ha egyszer visszatérnél.Átiratok
Elért a halál engemet. Ki szól, hogy ne? Ki mondja meg, hogy nem szabad?
Lábam erőtlen, törött csuklóm gipszre, orvosra vár. Szívem, májam,
epém, vesém! Mi lesz velük, ha nem leszek? Leválik róluk a birtokos személyjel,
idegenek lesznek, rothadásszagúak.
Személyt és számot cserél a nyelv: eltemeti az énemet. Itt nyugszik ő,
mondja harmadik személyben, sosem volt azonos önmagával, és azt hitte
parton állva, hogy majd egyszer istenül. Bebalzsamozza a hullát, így lesz
örök, és többé a nevét nem ejti ki. Csak emlékét őrzi átiratokban, és elhiteti
minden bolonddal, hogy él.(A versek ízelítők a Látó 2015/3-as számából.)
