Sírbeszéd helyett

Júliusban érkeztek az első tompán baljós e-mailek és sajtóhírek arról, hogy a levegőben lóg Debrecen modern–kortárs kulturális központjának a jövője, s még a legrosszabb sem elképzelhetetlen. Én csak hitetlenkedve nevetgéltem. Hiszen miért fordulna a város a saját műve ellen? 

Aztán teltek egymás után a hónapok – több mint hat –, s a MODEM körüli helyzetet kafkaivá maszatolták a csak csordogáló, ellentmondásos hírek és a közöny.

Az utóbbi napokban végre méltóztatott kiderülni több konkrétum, az összkép azonban még mindig maszatos. (S így a hozzászólásom sem lehet annyira egyenes, mint amennyire szeretném.) Ami biztosnak látszik, hogy a Baltazár Dezső téri kulturális központ 3000 négyzetméterét megkapta az a Déri Múzeum, amely 2010 óta képtelen kiállításokkal megtölteni a saját épületét; a MODEM Modern Debreceni Nonprofit Kft. pedig egy néhai módos cívis 120 négyzetméteres portájába, a Műterem Galériába költözik. (A városban nem ismerősek ezt úgy képzelhetik el, mintha a Ludwig Múzeum hurcolkodna át az Óbudai Társaskörbe.) Még frissebb – a Hajdú-bihari Napló március 5-i lapszámában olvasható – hírek szerint bár a vezetősége változik, a MODEM marad a helyén. (Vajon akkor pontosan mit és kiket takar az a kft., amely a Batthyány utcába költözik?) Vagyis a Déri Múzeum ugyan megkapta az épületet, de csak azt, s a napokban ott nyílt Vadász Endre-kiállítás sem a MODEM tárlata, hanem „egy kihelyezett Déri-kiállítás”. A ködös és már önmagában is méltatlan összevisszaság tehát egyre csak tenyészik – és az Antal–Lusztig-gyűjteménnyel kapcsolatos öles kérdőjeleket még nem is érintettük… Nem is fogjuk, hiszen jelenleg csak az nyilvánvaló, hogy konkrétumokkal, nevekkel, nemkülönben intézménynevekkel egyelőre foglalkozni sem érdemes.

Bizonyos tendenciák azonban tisztábban látszanak. Mindenekelőtt az, hogy a kortárs képzőművészet debreceni tere jelentősen összeszűkül. Eközben a kortárstól elválasztott modern művészetnek továbbra is kitüntetett szerepet szánnak a városban: a Baltazár téri épület a 19. század végi és a 20. századi képzőművészet kiállítóhelye – illetve reménység szerint az Antal–Lusztig-gyűjtemény őrzésének és gondozásának helye – marad. Szebben azonban a modern művészettel sem bántak, mint a kortárssal. Tavaly nyár óta csak köntörfalazás, bizonytalanság és érdektelenség jutott a művészet osztályrészéül Debrecenben. Az önkormányzat – legalábbis a nyilvánossághoz kiszivárgó információk szerint – hosszú hónapokig maga sem volt tisztában azzal, hogy mit akar (talán most sincs); a MODEM munkatársai még február elején [sic!] sem tudtak többet mondani annál, mint hogy a Birkás Ákos-finisszázs után egyelőre kiürül minden emelet. A legszomorúbb mégis az volt, hogy mindeközben a helyi és országos értelmiség nem is firtatta, hogy mi lesz a művészeti központtal. Február végéig alig akadt valaki, aki egyáltalán szóvá tette volna ezt a méltatlan állapotot, és a napokban megjelent szórványos reakciók is meglehetősen szenvtelenül nyugtázzák a változásokat.

Mind az önkormányzat hozzáállása, mind az azt övező közöny két eddig is sejtett következtetés belátására kényszerít. Az egyik – és ezt a leköszönő igazgató, Kukla Krisztián is fontosnak tartotta megemlíteni a Műértőnek adott, nemrégen megjelent interjújában –, hogy a MODEM nem egy alulról építkező intézmény, nem a számottevő helyi művészeti élet betetőződése, hanem felülről – II. József felvilágosult rendeleteire emlékeztető módon – hozták létre. A másik, hogy a MODEM sem tudta maga mellé állítani a helyi intelligenciát, és még kevésbé tudott megteremteni egy öntudatos helyi művészeti szcénát, amely legalább kísérletet tenne saját értékeinek megvédésére. (Igaz, ilyen szcénák máshol sem kapnak erőre nyolc év alatt.)

A jelek szerint a debreceni művészeti és bölcsészértelmiségnek nem jelentett sokat az, hogy a városunkban Magyarország egyik legizgalmasabb és legmagasabban jegyzett, nemzetközi reputációval bíró kiállítóhelye működik. Még annyit sem, hogy a soraiból valaki felemelje a hangját annak védelmében az utóbbi hónapokban. (Miközben például olyan kiállítást láthatott [volna] a közönség, mint az Alföld, amely szakmai érdemei mellett megmelengethette a város – és a vidék – bármely értelmiségijének és számtalan lakosának a szívét.) De nem kapkodott a billentyűzet vagy a protestálási lehetőség után a hazai kortárs képzőművészeti szcéna sem. Eltűnt a Baltazár Dezső tér környékéről az a sok tucat kritikus, művészettörténész, galerista és gyűjtő is, akik 2006 óta kiállítottak, kiállítást nyitottak, tárlatrecenziót írtak vagy tárlatot vezettek itt. Amíg az elmúlt években a Ludwig Múzeumban – nota bene! – egy igazgatóváltás kapcsán ülősztrájkot hirdettek, az Ernst Múzeum bezárása és a Műcsarnok élén történt változások pedig művészeti munkákat inspiráltak, addig a MODEM lassú kiüresedése február végéig nem sokkal több érdeklődést váltott ki, mint egy Békés megyei tájház becsukása. (Most bárcsak retorizáltam volna!) Az egyedüli számottevő kivétel – tudomásom szerint – a helyi ellenzék szócsöve, a Vagy.hu hírportál, amely azonban egyértelműen politikai szempontból közelíti meg az „intézményi átalakítást”.

Ezek szerint az, amit eddig jelentett a MODEM, az annyira nem is kell sem Debrecennek, sem a magyar képzőművészeti színtérnek. Városunknak és helyi szellemi életünknek a vezetői nem bánják, ha véget ér az a történet, amely során ritkán jelent meg úgy magyarországi művészeti folyóirat, hogy ne szerepelt volna már a címlapján MODEM-es, tehát debreceni kiállítás; vagy amely során a Messiások apropóján több mint 75 ezer ember vitatkozott a városban arról, hogy meddig mehet el a művészet; vagy amely során az Alkonyt a kelet-magyarországi társától az a prágai Rudolfinum irigyelte el, ahol a Chapman fivérek, Neo Rauch vagy Damien Hirst jelentik a mércét; vagy amely során két olyan kiállítást is láthatott a vidéki városban a közönség (az orosz Blue Noses csoport, illetve Reigl Judit tárlatait), amelyeket a budapesti Ludwig Múzeum már-már kínosan hűen másolt több évvel később… Elkeserítő, de a jelek szerint ugyanennyire közömbös a honi művészeti élet is azzal a MODEM-mel kapcsolatban, ahol végre újra lehetett gondolni többek között nemcsak Nagy István, Aba-Novák Vilmos és Ország Lili, hanem Tót Endre, Roskó Gábor, feLugossy László és (a Műcsarnokbeli kiállítása előtt több évvel) Bukta Imre életművét is. Azzal a MODEM-mel kapcsolatban, ahol volt elegendő tér és vagányság ahhoz, hogy éppen csak kirajzolódó tendenciákkal (mint a transzgresszív művészet és a figurális festészet) komoly kiállítások foglalkozzanak (szemben a Ludwig Múzeummal, amely túl arisztokratikus [sic!] ilyen kísérletekhez; illetve szemben más kiállítóhelyekkel, amelyek hiába szeretnének, túl aprók ahhoz, hogy egy maréknyinál több mű és szempont találkozóhelyéül szolgálhassanak).

Természetesen az utóbbi fél év méltatlanságai után sem lehetetlen, hogy a Baltazár téren egy konzervatívabb szemléletű, de továbbra is számottevő kiállítóhely működjön, az onnan kiebrudalt intézménymaradék pedig talán át tudja menteni a MODEM eddigi friss szellemiségét és kortárs elhivatottságát a Műterem Galériába. (Már csak az ebbe fektetett remény miatt sem lehet nekrológ ez a szöveg!) Egyelőre azonban csak ezt a reménységet tudjuk felmutatni, hiszen az anyaépület jövőjét – dühítő leírni, de – még csak sejteni is alig lehet. A „kényszerű szecesszió” után a Batthyány utcai cívis portába kiszoruló „MODEM-maradékról” pedig biztosan tudható, hogy legfeljebb markáns profillal rendelkezhet (mint például a Kassák Múzeum), de olyan léptékkel és horizonttal nem, mint az eredeti helyén. Ha minden e reménység szerint alakul, akkor Debrecenben lesz egy komoly 19–20. századi (félig vendéggyűjteményes) művészeti múzeum és egy izgalmas kortárs galéria, white cube azonban semmiképpen sem.

Pedig igenis, az élő modernista hagyomány hiányának ellenére is szólnak érvek egy közép-európai szinten meghatározó debreceni modern és kortárs központ mellett! Mégiscsak ebben a városban rendezte Orlai Petrich Soma az első magyarországi önálló képzőművészeti tárlatot! De nem felejthetjük el azt sem, hogy milyen fontos volt a városunk a magyar modernitás ikonjának, Ady Endrének az életében, mint ahogyan arra is büszkének kell lennünk, hogy néhány évtizeddel később itt kezdett el dolgozni Tamkó Sirató Károly azon a Dimenzionista Manifesztumon, amelyet aláírt Duchamp, Kandinszkij és Calder! Persze nem a történelem mozaikdarabkái, hanem a MODEM eddigi tevékenysége a legerősebb bizonyíték amellett, hogy lehet kitüntetett helye Debrecenben a mindenkori kortárs művészetnek.

Ennek dacára Debrecen városa és értelmisége – a magyar művészeti színtér ajakbiggyesztésének kíséretében – mindenkinek köszöni szépen, és leradírozza magát arról a kortárs művészeti térképről, amelyiken a cívisváros és a MODEM többek között a párizsi Jeu de Paume-mal, a brüsszeli BOZAR-ral, a genfi Mamco-val vagy a grazi Kunsthalléval szerepelt együtt (még ha egy kisebb pöttyként is). Arról a térképről, amelyen a város egy saját pöttyre még Európa kulturális fővárosa címéért aspirálva vágyott annyira 2006-ban. Nyolc év múlva, 2023-ban ismét Magyarország adja a földrész kulturális fővárosát, Debrecen új pályázatában azonban legfeljebb kultúrtörténeti adalékként szerepelhet, hogy volt egyszer egy Európa-szerte jegyzett, vagány modern–kortárs művészeti központja… Napok óta zsibbadnak bennem a kérdések: Nyolc izgalmas év és tucatnyi maradandó kiállítás után miért nem kell többé a white cube a Nagyalföld közepén? És ha már kénytelenek vagyunk, akkor miért így kell elbúcsúznunk tőle?