Miképp szólalnak meg a tavaly elhunyt debreceni szerző írásai a színpadon? Hogyan közelítenek a színpadi alkotók és az irodalomtörténészek a borbélyi életmű darabjaihoz, melyek nem adják magukat könnyen sem a színháznak, sem a közönségnek? Többek között e kérdéseknek feszültek neki a Borbély Szilárd „színházi életműve” köré szervezett találkozó vendégei.
A IX. Deszka Fesztivál keretén belül került sor a Borbély Szilárd írásai a színpadon című beszélgetésre a Csokonai Színház Balett termében. A beszélgetés kiindulópontjaként két előadás, a Csokonai Színház Akár Akárki című zenés-táncos amoralitása, valamint a Nincstelenek színpadra állított változata szolgált, melyet a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak előadásában láthattunk. A Fazakas Gergely Tamás irodalomtörténész moderálásával lezajlott beszélgetésben közreműködött Árkosi Árpád, az Akár Akárki rendezője; Radnóti Zsuzsa dramaturg, Vidnyánszky Attila, a Csokonai Színház korábbi igazgatója; Bódi Katalin irodalomtörténész; valamint Csikos Sándor és Ráckevei Anna, a társulat művészei, korábbi Borbély-előadások szereplői.
Borbély Szilárd életművét – mint ahogy az a beszélgetés során több alkalommal elhangzott – különlegesen sokrétűnek és meghatározónak tekinthetjük. Az összetett életmű színpadi megközelítése jóval problematikusabb, hiszen olyan mélységekben és magasságokban működik, hogy valódi lényegének megfejtése még jó ideig feladatot biztosít a szakemberek számára. Radnóti Zsuzsa egy készülő tanulmányából idézett gondolatai alapján, melyben Borbély emberi és írói szenvedéstörténetét igyekszik megrajzolni, hangsúlyozta, hogy a szerző életében bekövetkezett tragédia mérhetetlen hatást gyakorolt nemcsak a magánéletére, de egész életművére is. A személyes sorstragédiát a kötetekben fokozatosan sikerült egyetemessé szélesítenie, ez pedig kivételes alkotói tehetségét példázza. A dramaturg kiemelte, hogy Borbély műveinek meghatározó jellemzője a dokumentarista nyíltság, amely az Egy gyilkosság mellékszálai című kötetében éri el legkidolgozottabb formáját. A kétezres év karácsonyán megélt tragédiát, szülei emberkéz általi halálát eleinte elrejtve igyekezett megszólaltatni a művekben, később azonban a szerzői álarc fokozatosan megszűnt, a Halotti Pompa és a Míg alszik szívünk Jézuskája kötetekben már teljes nyíltsággal jelenik meg a tragikus létállapotról való beszédmód. Radnóti szerint ez a nyíltság jelenti a művek erős dramatikus hatását, felkínálva a művek színpadra alkalmazásának lehetőségét.
Ezt ki is aknázták, a Halotti Pompa 2008-as bemutatója Vidnyánszky Attila rendezésében beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Vidnyánszky hozzátette, hogy amikor a Csokonai Színházhoz került, s elsőként találkozott a Halotti Pompa szövegével, azonnal felismerte a költői nagyságot és a lehetőséget a kötetben, végül hosszas alakulásfolyamat és Borbély Szilárd személyes részvétele folytán sikerült színpadra állítani a művet. Beszélgetéseik során a szerző fokozatosan engedte beljebb és beljebb a szövegbe, ezáltal a saját tragédiája megértéséhez is segítséget nyújtott, s Vidnyánszky szerint ez a fajta személyesség okozta azt, hogy ilyen volumenű előadás születhetett a szövegből. A rendező a Nemzeti Színházban is színpadra szeretné állítani a Halotti Pompát, de Borbély tragikus halála folytán ma már az egész mű másként hat, s egy újabb előadáshoz alapjaiban kell újraértelmezni azt.
Csikos Sándor és Ráckevei Anna a Halotti Pompa szereplőiként szóltak hozzá a beszélgetéshez, kiemelve, hogy a produkció létrehozásában különösen fontos volt számukra, hogy nagy szabadságot kaptak. Színészként azonnal szembesültek a műből feltörő problémákkal, a bűnhöz, a halálhoz való viszonnyal, s azzal a nyomasztó kérdéssel, hogy egyáltalán hogyan lehet mindezekkel szembenézni. Csikos szerint az a nyitottság, amelyet Borbély tanúsított, komoly előfeltétele volt az előadás kialakulásának. A gondolatmenethez Vidnyánszky hozzáfűzte, hogy a Borbély-művel való foglalkozás felszabadító, de egyszerre szembesít azzal a hallatlan bátorsággal is, amely az alkotó fogalmazásmódjában rejtőzik.
Ezt követően Fazakas Gergely Tamás kollégájához, Bódi Katalinhoz fordult azzal a kérdéssel, hogy tanárként hogyan éli meg Borbély műveinek oktatását. Bódi kihangsúlyozta, hogy nem szokott az órákon konkrét szövegekkel foglalkozni, hiszen ez még ma is megviselné, de Borbély írásai referenciaként nagy gyakorisággal szerepelnek óráin. Bódi a szövegek legnagyobb teljesítményének a lírai nyelv képiségét tartja, ami által ezek a szövegek könnyen dramatizálhatóvá válnak a színpadon. A testről, a halálról való beszéd olyan távlatokat hoz mozgásba, amelyek a hétköznapi tabuk, témák megdöntését eredményezik, elbeszélésük felszabadító erejű, színpadi megteremtésük erős katarzisérzetet kelthet, s az antropológiai önmegértést is elősegíti.
Ehhez a tabudöntögetéshez kapcsolódott Árkosi Árpád hozzászólása, aki az általa színpadra vitt Akár Akárkiről elmondta, hogy egy jóval reálisabb művel számolhatunk, mint a Halotti Pompa esetében, s őt egyfajta kísérletezés irányította az előadás kialakításakor, hiszen a szokatlan távlatok beépítése az új lehetőségek kialakításának igénye felé mutathat. Szerinte a kísérletezés által érhető el, hogy az életmű teljességében ki tudjon nyílni, hiszen, elmondása alapján, a borbélyi életmű rendkívüli és kikerülhetetlen. A gondolathoz Radnóti is csatlakozott, mondván, jelenleg nem tudjuk felfogni az oeuvre határait, így azzal a megdöbbentő metaforával élt, hogy Borbély művei egyelőre „várakozólistán” szerepelnek, hiszen a hatalmas méretű életmű olyan perspektívákat kínál, amelyeket eddig nem fedeztünk fel, a nagy művek még mindig megszólaltatásra várnak.
Csikos ezt követően egy 2000-ben írt költeményt olvasott fel, azt szemléltetve, hogy a karácsony estéjén történt tragédia előtt is tetten érhető Borbély szövegeiben a mélységes depresszió, az élet elidegenedése, a halálról való elmélyült elmélkedés, a fizikai megsemmisülés utáni vágy. Erősítve ezzel Radnóti gondolatát, aki azt említette, hogy Borbély már a tragédia előtt egy különösen depresszív személyiség volt, s ez eleve predesztinálta a tragikus létezésre.
A beszélgetés utolsó harmadában a dramaturgiai irányok lehetőségeiről, a különböző hagyományok szerepeltetéséről volt szó. Árkosi fontosnak tartja a szöveget, az előadás alakulásánál arra koncentrál, hogyan lehet felszabadítani, „eladni” a szövegben rejlő lélektani realizmust. A már korábban hangsúlyozott szabadság az Akár Akárki kapcsán is meghatározó jelentőségűnek bizonyult, hiszen Árkosi megemlítette, hogy Borbély nem írt rendezői utasításokat, csupán néhány instrukciót, s ez a méretű szabadság jelentősen befolyásolta az előadás létrejöttét. Bódi a különböző interpretációkban látja az előadások jelentőségét: a befogadó számára izgalmassá válik, hogy a látottak felkínálják saját olvasatukat.
A beszélgetés zárlataként Radnóti megjegyezte, hogy a magyar színház egyelőre nehezen tud megküzdeni Borbély Szilárd műveivel, de a bennük rejlő lehetőségek hosszú időre biztosíthatják a szerző helyét a színpadon. A betölthetetlen űr, mely halála után maradt, életművének folyamatos életben tartásával némiképp kárpótolhat mindenkit, aki nem ismerte Borbély Szilárdot mint embert, de ismerte mint szerzőt.
Borbély Szilárd írásai a színpadon, IX. Deszka Fesztivál, Csokonai Színház, Balett terem, 2015. március 20.
