Mégis mit tudhat két homoszexuális férfi az anyaságról? Ez a kérdés motoszkál bennem, miközben tejkómában szendergő gyerekem mellett egy üres délutáni félórában átlapozom a legújabb Dolce&Gabbana divatbemutató képeit, amely eseményt a szaksajtó lelkendezve az anyaság ünnepének titulált.
Szerintem a hommage à profit jobban hangzana, hiszen hiába kövül a korábbi kampányokból már ismert, a családjukért élő, tradicionális női szerepbe a szicíliai mammák és a vidám bambínók idealizált képe, a Stefano Gabbana és Domenico Dolce által tervezett ruhák vajmi kevéssé szólnak az igazi édesanyákhoz.
A kifutón felvonultatott kollekció darabjai homokóra szabásúak, derékban erősen húzottak, a termékenység fogalmához kapcsolódó nőiesen párnás csípők ívét és az utódokat jóllakató keblek halmait hangsúlyozzák olyan betegesen sovány manökenek segítségével, akik a mellettük lépdelő kislányok derék- és csípőarányával, pipaszár lábaival rendelkeznek. Üdítő kivétel ez alól Bianca Balti, aki gömbölyödő hasával inkább közelíti egy átlagos nő ruhaméretét.
A tervezőpáros által sugallt irreális testkép különösen rosszul érinti azokat a hétköznapi anyákat, akik nem feltétlen készültek fel mentálisan a szülést követő testi változásokra, vagy még mindig a terhesség alatt felszedett fölös kilókkal küzdenek. Mert valljuk be, csak kevesen rendelkeznek Adriana Lima génjeivel, aki nyolc héttel gyermeke születése után már a Victoria’s Secret kifutóján villantotta meg tökéletes alakját, traumatizálva ezzel a világ szaporodóképes korú női lakosságának közel háromnegyedét.
De ne hibáztassuk ezért a tervezőket! A divat nem a jó anyákról szól, inkább ragaszkodik ahhoz a gondtalan, glamúros életérzéshez, amely a gyermek születését megelőzően az anya sajátja volt – és amely újra vár rá, amennyiben megfelelő dadára hagyja az üvöltő újszülöttet. Ezek az „elhanyagoló anyák” a legnagyobb női magazinok hasábjain is megjelentek már: egy francia Vogue-editorialban forrónadrágba bújtatott, terhes hassal dohányzó, plasztik kisbabáját a háta mögé hajító modellt láthatunk, míg a magazin olasz kiadásában, unalmában alkoholba menekülő, gyerekei sírását fejhallgatóval tompító felső középosztálybéli, estélyi ruhás hölgy testesíti meg a divatanyát.
Ebben a csillogó világban nincs hajnali hasfájás, pelenkázási baleset, lebüfizett kardigán, fogzás miatt állandóan nyáladzó gyerek… Ha van is, nem veszünk róla tudomást, ahogyan az amerikai Bazaarban teszi Mila Jovovich, akit a karrierista szülő mintaképeként láthatunk, aki inkább átfutja az üzleti rovat friss híreit, mintsem a reggeliző asztalnál rendetlenkedő csemetéivel törődne. A gyerekek csak opcionálisan mellőzhető biodíszletek, ahogy a kifutón használt karonülők és a (természetesen Dolce & Gabbanát viselő) édes kislányok voltak.
Nem az anyaság ünnepe ez tehát, csak a közel harminc éve fennálló márka igazodása a saját vásárlói rétegéhez, a késő harmincas, kora negyvenes éveikben járó, stabil anyagi háttérrel rendelkező, gyerekvállalást egyre inkább kitoló nőkhöz, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy óriási flitterrózsák és hímzett „mamma” feliratok helyett az egész éjszakán át tartó babaringatás után résnyire nyitott szemmel támolyogva ne a szekrényben legfelül talált pólót húzzák magukra.
