Igaz, az elmúlt években számos olyan művel találkoztunk, amelyek hasonló történetből indultak ki: fiatal főhős, aki a totális rendszerrel szembeszállva kivívja a maga és az általa képviseltek igazát. Mégis, Pierce Brown első regénye olyan módon építkezik a fordulatokból és az elgondolkodtató ellentétekből, hogy a műfaj ismerőinek is izgalmas olvasmányt nyújt.
„Ha tényleg Isten rakja össze az élet darabkáit, hát Eót igen jól elhelyezte hozzám. Elmosolyodom. De ahogy Eóról a tekintetem a távolba téved, és elnézek a vígan táncoló, forgolódó, topogó népem felett, a szemem megakad a magasban, az akasztófán magányosan himbálódzó csontvázon. A többieknek már fel sem tűnik. Számomra azonban apám sorsának örök árnya marad.” (31.) Darrow alig 16, amikor már emlékként tekint 25 évesen kivégzett apjára. Vörösnek született egy kasztrendszerben, és ez egyszerre jelenti azt, hogy hamar kell felnőtté válnia, és rövid, kínnal teli életet él majd mint a legalacsonyabb réteg pótolható fogaskereke. Egyetlen dolog űzi: áldozathozatalával egy jobb világ kimunkálója lesz a Marson.
Világa, bár kiszolgáltatott, az ott élők meglelik boldogságot: a klánok családként működnek, ahol az éhezés és a mindennapos életveszély egésszé kovácsolja őket. Dalaik és táncaik jelentik örökségüket, amelynek részei közül a legjelentősebbek a regény folyamán sokszor említett tiltott dal és a büntetett „Aratótánc”. Az előbbiben felbukkanó misztikus „Arató” név Darrow további életére nagy hatással lesz. „Az én népem a dal, a tánc és a szeretet népe. Ennyi vagyunk, ez az erősségünk. De ásni is tudunk. Végül mind meghalunk. És a halálunk okát ritkán választjuk meg. Pedig ez a választás az igazi hatalom. Ez a döntés az egyetlen fegyverünk. Kár, hogy semmire sem elég.” (60.) Azonban, ha nagyobb egységként tekint a Vörösökre, a többi klánt nézve megosztottságot és gyűlöletet talál. A Vörösök klánokra szétválasztott, teljesítményi (ál)versenyekkel ösztönzött világa, tökéletes rendszer az elnyomók aspektusából: a réteg, amely belső feszültségektől teljes, nem gondol lázadásra. A görög ábécé betűiről elnevezett klánok kibékíthetetlen harcban állnak egymással, holott egyazon terhen osztoznak.
A megosztottság az Aranyaknál, a kasztrendszer csúcsán lévő kiváltságos csoportnál is jelen van. Tagjai ókori római nevekkel bírnak, amelyek egyszerre utalnak elveikre, előkelőségükre és romlottságukra. Génmanipulációval, nevelésükkel szinte nem is emberek, inkább egy másik faj egyedei, és ennek tudatában nyomják el az „alantasabb” kasztokat, akik – a tévhitben tartott Vörösök kivételével – tudatos kiszolgálók. A regényben kimunkált világ olvasói lehetünk, ahol a színkasztok általi társadalom lehetőséget teremt arra, hogy egyszerre legyünk egy sokrétű, mégis végtelenül elzárt és megosztott világ megismerői.
Darrow feleségének, Eónak a halála után kezdődik a történet, amely végigkalauzol a trilógiának tervezett könyvfolyam végkifejletéig, és egyben az úton, amely Darrow öndefiniálását jeleníti meg. Izgalmas kérdés, miként látja magát a főhős, aki – hogy teljesítse küldetését – megjelenésben, majd a megéltek során pszichésen is átalakul. Olyanná válik, mint az általa gyűlöltek: asszimilálódik, ami kibékíthetetlen ellentéteket rejt magában. Azokkal kell együttműködnie, akiket el akar veszejteni, tudatosan követve a szabályaikat. „Én lettem Darwin pengéje, a természet, ami kiveti magából a gyenge termést. De fogalmam sincs, hogy kell ölni. Nincs pengém, vagy bénítóm, vagy bármi fegyverem. Képtelenségnek látszik, hogy a puszta két kezemmel kiszorítsam az életet ebből a hús-vér fiúból. Nevetni akarok, ahogy Julian teszi. Csak egy pucér gyerek vagyok, aki egy másik pucér gyereket püföl egy hideg szobában.” (157.)
Az Aranyak világa a kiontott vérre és a közös bűnökre épül, amely nem csupán más kasztok felé irányul, hanem saját rétegük, gyermekeik felé. A regény meghatározó része elzárt világban játszódik, ahol a kiválasztott tizenéves diákok élet-halál harcot kénytelenek vívni egymással. A római istenekről, mitikus alakokról elnevezett tizenkét Ház diákjai olyan helyzetbe kerülnek, ami addigi neveltetésük megkérdőjelezése, ugyanakkor próbatétele is. Titokzatos segítőkkel és sorsszerű ellenségekkel találkozunk, akik fontos és tartós konfliktusokat alapoznak meg a további kötetekre vonatkozóan. Az Arész Fiai nevű csoport, amely kiemeli Darrow-t, sok kérdést vet fel, és ezzel további bonyodalmakat készít elő. Arészről semmit nem tudunk, marginalizálódik a történet folyamán, még csak nem is látjuk, csak ködös mondatokat hallunk róla, pedig lénye kétségkívül meghatározó szereppel bír majd a későbbiekben. Érdekes párhuzam figyelhető meg a görög nevekhez kötődő Vörösök (pl. Darrow a Lambda Klánba tartozik, a háború istenének görög nevét viseli az ellenállás csoportja) és a római neveket kisajátító Aranyak (pl. az említett tulajdonneveken túl Darrow Mars Házának tagja) között.
Darrow útja, amely során magát veszi vizsgálat alá, a Vörös lázadás legizgalmasabb kérdését jelenti. „Egy pillanatra megfeledkeztem róla, miért is harcolunk. Megfeledkeztem arról, hogy ez egy verseny az élet édes kincseiért; mert mindenki ezekért a kincskért él, és sokan bármire képesek értük. Nem értem én ezt. […] Talán azért, mert leginkább az Acélos Aranyokhoz hasonlítok. A Páratlanok legjavához. A nagy ősökhöz. Azokhoz, akik egész életükben bolygókat semmisítettek meg, ha ellenük szegültek. Micsoda teremtmény lettem!” (418-419.) Unalmasnak hathat a megoldás, hogy Darrow az Aranyak között kiemelkedő eredményt ér el, annak ellenére, hogy a legalantasabbnak tartott kasztból, a Vörösből származik. Bár a „leghátrányosabb helyzetből érkező, de győzedelmeskedő hős” toposzából építkezik ez a regénybeli momentum, mégsem tűnik elkoptatott klisének. Hiszen e kasztnak van a legtöbb erőre szüksége ahhoz, hogy életben maradjon a pokoli bányákban, ahonnan kinyerik a bolygókat éltető hélium-3-at. Darrow ott is fontos szerepet töltött be, az Aranyak világában pedig olyan elhatározás hajtja, amely társaira nem jellemző. Ez az ösztön és ösztönzés különlegessé teszi, és épp ezért cselekedhet olyat, amelyet előtte senki. Jelképes a fordulat Darrow további küldetését tekintve, amelyben elfoglalják az istenek lakhelyéről elnevezett hegyet, ahonnan a Házak vezetői figyelik diákjaik öldöklését.
A kötet legdinamikusabb momentumát az adja, ahogy Darrow közel kerül, majd véglegesen eltávolodik a körülötte lévőktől. Először szeretteitől válik meg, bár valójában mégsem, hiszen őket tartja szem előtt, az ő kiemelésüket. Azonban ez vezeti el az olvasót ahhoz az ellentéthez, amely Darrow küldetéstudatán belül feszül. Elsődleges célja a hatalom megdöntése, ám – hogy ezt megtegye – kikerülhetetlenül társként kell kezelnie az Aranyakat. Persze a fejezetek során kiviláglik, hogy nem minden Arany romlott, és a leírtak során önkéntelenül a korábban gyűlölt ellenségeknek tituláltakkal kezdünk együtt érezni. A leírt szörnyűségek elvezetnek az empátiához vagy az őszinte elborzadáshoz. A probléma folyamatosan előttünk hever: mit fog tenni Darrow a továbbiakban? Hiszen szinte minden képzetét meg kellett változtatnia: a korábban globálisnak, fekete-fehérnek (aranynak) tekintett ellenség közelebbről megismerve valódi színekkel töltődik meg: a Házak közti csatákban szerzett tapasztalatai olyanokkal sodorták egybe, akiket bosszúja céljának tekintett, majd az élete megmentőinek – vagy épp fordítva. A regényben az olvasót megdöbbentő, és éppen ezért izgatottá tevő gyakori fordulatok teret adnak a folyamatos átértékelésre. Darrow e zavaros történések közepette megtanul vezetőnek lenni. Mindez csak tovább fokozza a nemrég megjelent új kötet, az Arany háború iránti kíváncsiságunkat.
Pierce Brown: Vörös lázadás, fordította Török Krisztina, Agave Kiadó, Budapest, 2014.
