Rakovszky Zsuzsa legutóbbi történelmi regénye a huszadik század első évtizedeinek feszültségterében mutat föl tragédiáktól, megoszthatatlan traumáktól és szorongásoktól alapjukat vagy irányukat vesztett egyéni sorsokat. A Szilánkok drámai intenzitású epizódjai révén e magukba záruló életek különböző ideológiáknak és jelszavaknak való kiszolgáltatottságát tárja elénk egy viharos, szélsőségek által uralt korszakban.
A regényben a különböző élettörténetek változatos szövegforma-imitációkon és -paródiákon, naplókon, leveleken, újságcikkeken vagy harmadik személyű, változó perspektívájú narrátori elbeszélésen keresztül csomózódnak egybe a cselekmény bizonyos pontjain. A keretező fikció szerint a szerző a nyugat-magyarországi Sókra (Sopron fiktív ikervárosába) látogat, ahol – fogorvosi kezelése alatt – egyfajta gondolatkísérletként a „valóság szilánkjaiból” rekonstruálni igyekszik egy eltűnt világot, a maga távoli emberi sorsaival. Ekként íródnak meg a regényben az összefonódó, csalódásokkal, fájdalmakkal, gyűlölettel és vágyakkal telített történetek, köztük a „megyei” Balkay-családé, az örökbe fogadott Emma finoman megírt útkeresésével a középpontban, a „progresszív” idealista Moór Erviné, valamint a népbiztos Barsi Lászlóé csodálója, az „egérszerű” Rauch Géza naplóin keresztül. Mindeközben látképet kapunk a korabeli Magyarország (kis- és fővárosi) politikai és társadalmi állapotáról is: nagyvonalú tabló ez; tudatosan és következetesen a személyes tragédiák hátterében maradó, karikatúrákkal és leegyszerűsített típusokkal benépesített kontextus, ami a szöveg történelemről alkotott állásfoglalásából ered.
Rakovszkyt minden jel szerint két dolog érdekli: egyfelől olyan személyes sorsok, amelyeket különböző traumák és szorongások – idegenségérzet, otthontalanság, erőszak, megaláztatás stb. – tesznek mások számára elérhetetlenné és megérthetetlenné, másfelől egy meglehetősen szilárdnak hitt rend, tradíció, kultúra vagy világnézet megrepedezése, s ennek folytán új lehetőségekkel való szembesülése, azaz a „konzervatív” és „progresszív” oldalak egymásnak feszülése. A valóság – és a művészet a modernizmusban hasonlóan – szilánkosra tört, és mintha „minden egyes szilánkban másképp tükröződne” (382.), e szilánkok némelyikén ráadásul némelyek „mintha valamilyen torzító üvegen keresztül látták volna” (116.) a világot. Rakovszkytól persze ez a kettősség nem meglepő. A regény kettős irányulása érdekes interakcióhoz vezet, még akkor is, ha némileg jogos a recepció elégedetlensége, mely abból fakad, hogy e kettős érdeklődés a regénynek valamiféle köztességben való megrekedését eredményezi, melyben a történeti kontextust kirajzoló karakterek és történetszálak gazdagsága szétveti az egyes történeteket, amelyek karakterei időnként statikusak maradnak, miközben e történeti kontextus mindvégig felszínes és elnagyolt (lásd például Visy Beatrix kritikáját a Holmi utolsó számában). Én a következőkben ugyanakkor arra kívánok rámutatni, hogy e kettős érdeklődés mögött tudatos (cinikus vagy rezignált?) történelemfelfogás húzódik, valamint hogy a kompozicionális problémákon túl izgalmas interakcióhoz is vezet.
Mindezek előtt azonban a regény egyik alapvető kérdésére kell kitérnem: e kérdés élénken foglalkoztatta a századelő filozófusait és művészeit is, és nem másra irányult, mint hogy miképpen alakítható ki egyfajta autentikus individualitás, valamiféle értelmes és érvénnyel bíró életforma, továbbá egy ennek megfelelő társadalom egy olyan korban, amikor a fennálló világban kínálkozó lehetőségek valahogy elégtelennek tűnnek. Többek között az olyannyira szimbolikus életutat befutó Lukács György esszéfilozófiájának is ez az élet megformálásának egzisztenciális-individuális és szociális-történeti problémájára irányuló kérdés áll a középpontjában, és ez vezeti végül – végtelenül izgalmas és radikális gondolati kitérőkön át – a bolsevik terror „hirtelen hőstettének” igenléséhez, a „szeretet társadalmának” akár gyilkosság árán való kiküzdéséhez – vagy, amint a regénybeli Ervin példaképe, a jogtudós Aradi Bernát inti a fiatal fiút: „Erőszakra szükség van, hogy soha többé ne legyen rá szükség!” (545.) E generáció szellemi kalandozásait – hasonlóan a történeti kontextus sok más eleméhez – meglehetősen rövidre zárja Rakovszky, és vagy a kisebbségi komplexust, sértettséget és bosszúszomjat jelöli meg a kommün szereplőinek motivációjaként (Barsi László), vagy egyszerűen a „lánglelkű fanatikusokká” váló gazdag polgárfiúk és -lányok naiv utópizmusát és világidegenségét (Moór Ervin), esetleg gyerekes kalandvágyát (Behr Béla). (A századelő baloldali-progresszív szellemi közegének, elsősorban Ritoók Emmának Rakovszky regényével való összefüggéséről és a Szilánkokról mint a progresszió kritikájáról lásd György Péter kommentárját, ugyancsak az utolsó Holmiban).
De visszatérve a fennálló világ elégtelen életlehetőségeihez: ezek a kényelmesre taposott életútminták azonban még elégtelenségük ellenére is valamiképpen „súlyosnak”, „komolynak”, „valóságosnak” tűnnek – hogy Rakovszky hősnőjének, a szilárd személyiségmag híján lévő, és ezt kétségbeesetten kereső, végül a „tisztes élet” fásult boldogtalanságában megállapodó Emma szavait használjam. Ez az élet e „valóságosságát”, ha tetszik, tehetetlenségi erejének köszönheti: a régi Magyarország jogászoktól, katonatisztektől, „klimpírozó” úri kisasszonyoktól hangos, az uzsonnák–tenisz–tánc háromszögébe záródó világa ez; tágabban mindaz a második természet, eltárgyiasult szellem, melyet Georg Simmel Geronnenseinnak, az elevenséggel szembenálló megalvadt létnek nevezett, és amely a századelő gondolkodói számára mint az intézmények és konvenciók alkotta, „értelemtől idegen szükségszerűségek foglalataként” (Lukács) jelent meg. Rakovszky remekel, ahogy e foglalat egyre gyengülő szorítását apróságokon, triviális (és komikus) automatizmusokon (habitusokon) keresztül megmutatja: az öngyilkosság határán lévő Emma az anyja hanghordozását ismeri föl, ahogy visszavág Rogácznak, a megrendült alispánné pedig – akinek férjét éppen elhurcolták a népbiztosok – az eseményeket mesélve, szóáradatában nem felejti el megjegyezni, hogy: „A zsebkendőt majd kimosatom és visszaküldöm Treszkátokkal, jó lesz így?” (467.).
Eme kiüresedett, értelmetlen és nevetséges világ bennfenteseit, a „gúnyosan józan és magabiztos” „rendes embereket” azonban, amint az ebben a közegben idegenül feszengő Emma perspektívájából megszólaló narrátor írja, „mintha egyetlen, súlyos és szilárd tömbből faragták volna ki: amit mondtak vagy tettek, az talán korlátolt volt, már-már nevetséges, de ők maguk sohasem voltak nevetségesek” (178.); nem kell napról napra kitalálniuk, kik is ők, hogyan viselkedjenek, az értelmetlen automatizmusok biztonságot nyújtanak. „Ezek az emberek mintha mind színültig teli lettek volna önmagukkal, és minden egyes szavuk és mozdulatuk lényüknek ebből a tömör, átlátszatlan magjából sarjadt ki, (…) míg ő, Emma, csak valami ködösen gomolygó ürességet érzett magában ennek a szilárd magnak a helyén” (269.), „őt nem vágta formára senki, olyan, mint a szürke, formátlan, összefogdosott tészta, és mindenki azt gyúrhat belőle, amit akar” (377.).
Rakovszky regényének egyik legerősebb vonulata Emmának a traumatapasztalatokat követő identitáskeresése, az azzal való szembesülés hiánya, hogy önmaga kivésése mint feladat egyedül rá hárul, ám e feladat, a léleknek „az élmények káoszából való mindig tisztább és tisztább kimunkálása” valójában „végtelen feladat”, ahogy ugyancsak (a márványtömbből való önkivésés trópusát szintén használó) Lukács írja az 1910-es, kardinális Esztétikai kultúrában. Emma azonban a nemesi-nagypolgári konvenciókból „a szabad szellemek titkos és fennkölt testvériségébe” menekül, azonban „a sóki világ negatívjában” is csalódnia kell, az őt használó, apáskodó és lenéző férfiakban. Érdekes, hogy a Szilánkok éppen azt célozza, hogy széttörje ezt a kisvárosi-konvencionális vs. modern és felvilágosult szembenállást, azzal, hogy megmutatja, mindkettőben feloldhatatlan az egyén magányossága, és mindkettő éppúgy önértelmezési és gyakorlati orientációs kereteket, azaz konvenciókat kínál csupán: Emma azonban egyikben sem képes magát elhelyezni, és boldogtalanságának oka nem a kisvárosi „tisztes” megállapodás, hanem az őt szeretni és megérteni képtelen férj és barátok.
Emmától eltekintve meglehetősen statikusak és könnyen típusokba rendezhetők a regény karakterei, és hasonló nagyvonalúság jellemzi, mint már kitértem rá, a regény által felrajzolt történelmi tablót. Emögött azonban egy megfontolt, de vitatható állásfoglalást találunk, amely természetesen nem kerülte el a recepció figyelmét. A nagy történelmi folyamatok, állítja a regény, végső soron visszavezethetők kicsinyes és primitív hatalmi harcokra és személyes ellentétekre; a nagy folyamatokban vagy fordulópontokban személyes sértettségek, szorongások, kétségek vagy traumák rezegnek tovább. Az ideológiák és nagy jelszavaik pusztán ezekhez talált fogódzók vagy mankók, felkent máz, semmi több, vagy, Rakovszky trópusával, egy „fekete-fehér freskó”, amely nem sokkal halála előtt Ervin előtt is „lepereg”, és ami mögött „a Jó és Rossz csatája helyén a legkülönfélébb célok és vágyak kiszámíthatatlan kavargása, és a véletlen személytelen őrülete” tárul fel (574.). Ezért marad háttérben a történelmi tabló, és ezért olyan cinikusan elnagyolt: már a legelső lapokon, 1900-ban készen áll Sókon az a szembenállás konzervatívok és progresszívek között, amely mindvégig adott, ahogy ugyanazt a korrupciós ügyet hánytorgatja fel az ellenzéki lap 1900-ban, amelyet majd 1918-ban, a kommün alatt is elővesz, ti. hogy a polgármester lopja a tűzifát. A tűzifát pedig, tudjuk, mindig lopja, aki tudja, csak a címkék változnak és a jelszavak.
Azonban miért érdekes akkor a szöveg történelmi kontextusa, miért kellenek egyáltalán pont ezek az évtizedek? Itt térnék rá végezetül a Szilánkok már említett kettős irányultságának vagy érdeklődésének interakciójára: a kétségbeesett és saját szorongásaikkal magukra hagyott emberek tehát fogódzókat keresnek, és könnyedén találnak is ezekben az évtizedekben. Amit ezek az évtizedek nyújtanak, az ezen ideológiai vagy világnézeti keretek radikalitása, kompromisszumokat nem ismerő szélsőségessége. A még fennálló, ám repedező, majd az első világháborúval darabjaira hulló világban saját személyiségüket kimunkálni akaró, önnön fájdalmaikkal megbirkózni igyekvő vagy csupán elboldogulni kívánó szereplők kiszolgáltatottakká és védtelenné lesznek a radikális javaslatokkal szemben: Rakovszky a sérülékeny emberi sorsoknak ezt a szélsőségeknek való kitettségét tárja fel a regényben. E kor „anakronisztikus” figurája Balkay István, józanságával, megértésével és igazságosságával: nem véletlen, hogy szavai semmit sem mondanak lányainak – Erzsébetnek és Emmának nem Balkay mérsékelt szavai kellenek, hanem olyan szikár, egyértelmű és szélsőséges álláspontok, mint az irodalmár Werneré, vagy Ervin budapesti köréé, akik szemében az „ügy” szolgálata mindenek előtt való.
Rakovszky regénye azt mutatja be, szomorú és megfeneklett életeken, hogy hová is vezet mindez. Hogy hová vezet, ha, mint a Szilánkokban szinte mindenki, a másikban „ügyek” képviselőit vagy akár „típusok” megtestesítőit látjuk, hogy hogyan bontakoznak ki a másik arcvonásaiból „a jól ismert vonások, az az egyetlen, de millió példányban létező, gőgös, gyűlölettől eltorzult arc, az ellenség arca” (544.), azaz, hogy miként születik meg a másik efféle kitakarása, megértésének ellehetetlenülése során a „mieink”–„azok”, a „mifajtánk”–„magukfajta” dichotómia gyötrelmesen korlátolt gyűlöletpolitikája, amelyben az „izzó harag és bosszúszomj” és a „diadalmas kegyetlenség” dialektikája szépen lassan felőröl mindent.
Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok, Magvető, Budapest, 2014.
A fotókat Áfra János készítette.
