CCXCV.
Oldalt néhány elhagyott csille,
régebben nők is dolgoztak lent,
regélik majd, és olyik kapható,
de sokszor odaképzeltem,
hogy homlokfényben „villog a picsa”.
CCXCVI.
Amire nézek, arra világítok,
demonstrálva az ősi képzetet,
hogy a szemünk sugarat bocsát ki,
amely érvényesíti akaratunk,
tekintetünk fénybe von.
CCXCVII.
Szembejönnek, akik most végeznek,
s a futószalag-csatlakozásoknál
gubbasztó-reggeliző emberek,
köszönni nem mulaszt el senki sem,
Jó szerencsét!, vagy csak Jószer!-t.
CCXCVIII.
Hideg ősz van, majd igazi tél,
és mintha szomjaznák a választ,
kérdezgetik a fenti világ követétől:
„Milyen idő van kint?” „Fasza idő van,
röpködnek a mínuszok!” a felelet.
CCXCIX.
Ahol a futószalagsor véget ér,
ott harap a kaparó lánca,
arra a legnagyobb a robaj,
„szívlapátolás a huszonkettes fronton”,
a pajzs fedezte fejtés vágatában.
CCC.
Vacogtató hideg,
borzongató huzat,
középhőmérséklet,
feltűrt ujjas meleg,
pokoli forróság.
CCCI.
(Egyszerre próbálok ledolgozni enyhe késésemből
útban a munkahelyemre, a villamosmegálló felé,
fogalmazgatom ezt fejben, és hallgatom a diszpécsert
egy rosszul beállított futószalag-csatlakozásnál –
nem csoda, hogy nem veszem észre az ismerősöket.)
