Ha mindenképpen el kellene Potyók Tamást a magyar művészeti palettán helyeznem, a nagybányaiak modern utódaként, de nem utánzójaként nevezném meg. Tamás remek és bátor kolorista. – Alább Láng Eszternek a hajdúböszörményi Maghy Művészházban elhangzott megnyitószövegét adjuk közre.
Figyeljük meg például a zöldek sokféleségét, feleselését a pirossal, a klasszikus kompozíció megvalósítását, az egyensúlyt és a vibrálást, a mélységbe vesző vizet a liliomos képein. Egyszerre nyugtat és feszültséget kelt, és sose fog unalmassá válni. Szerethető alkotások ezek. Nekem furcsamód e képekről Mednyánszky jut eszembe, aki sem festői módszerében, sem témájában nem hozható kapcsolatba Potyókkal, de egyvalamiben igen: pontosan tudta, meddig lehet elmenni a szépség és fenségesség megfestésében anélkül, hogy az átbillenne a giccsbe. Ő a hegyeket festette meg borotvaélen táncolva, Potyók a liliomokat, a mezőt, az erdőrészleteket. Csupa olyan téma, ami „lerágott csont”. Vagy nagy merészség, vagy nagy szakmai járatlanság kell ahhoz, hogy valaki ilyen témákat felvállaljon. Potyók Tamást szakmai járatlansággal a legrosszabb indulattal sem lehetne megvádolni, hiszen mindenki előtt ismert és elismert szakmai tudása, precizitása, a festészeti hagyományok ismerete. Marad tehát a merészség. Megfest úgy régi és agyonnyaggatott témákat, hogy abból valami friss, új és eleven keletkezik.
Potyóknál nem utánzásról van szó. Tehát nem egyszerűen másolja a természetet, hanem a művészeti megismerés általánosítása és lényegfeltárása történik meg ezekben a munkákban. Festészetét leginkább a filozófiához tudnám ilyenképpen hasonlítani, Platónhoz és Arisztotelészhez, már csak azért is, mert például utóbbi a művészeti megismerést elvileg ugyanúgy általánosításra és lényegfeltárásra törő megismerésnek tartja, mint a filozófiát, azaz a művészeti „mimesis” is a valóság feltárását jelenti, elvileg tehát egyenértékű a tudományos valóságmegismeréssel.
Kékesen, sárgásan, zöldesen című képén megmozdul a víz, liliomos képein vibrál a levegő. Ilyet csak kevesen tudnak így megalkotni, talán Nikolaj Reorich, a világszerte ismert, New Yorkban és Moszkvában is önálló múzeummal rendelkező orosz festő.
Potyók Tamás figurális képei nagyon tudatosan megtervezett művek: a hortobágyi tehenes képei, az Erdélyi falu vagy a kislányportrés, kislányfigurás képek. Pontosan adja vissza a karaktereket, a pillanatot vagy az állandóságot. Figyeljük meg az Erdélyi falu című képet: minden ott van rajta, amit elképzelünk az erdélyi falvakról, mégis minden erősen potyókos. Bárki ránéz egy képére, ráismer, mert kimunkált, felépített magának egy sajátos stílust és színvilágot, még pontosabban színszerkezetet, amelyben a klasszikus ismeretanyag ugyanúgy benne van, mint a rárakott sajátosságok, ízek. Mert nyugodtan beszélhetünk a képek ízéről is, hiszen „ehető”, felfogható alkotásokról van szó, és remélem, hogy a kiművelt szemű közönség meglátja, érzékeli a figurális elemek mögött azt a pluszt, amiért érdemes e képek társaságában elidőzni. Mert belső kisugárzásuk van e képeknek, és a látszólag egyszerű tartalom mindig sejtet valami olyat, ami csak sejtés, érzés marad, s így nemcsak a szemnek tetszetős egy-egy mű, de a szívnek és léleknek is. Ám többnyire nincs narratíva, csak a pillanat megragadása, s a pillanatba beszoruló állandóságé. Ily módon erősen hajaz az impresszionisták, posztimpresszionisták világára. Potyók tehát nem akar történetet mesélni, sokkal inkább érzéseket kíván kiváltani, de ha ez nem szándékolt nála, akkor is így hat.
Amikor Potyók képi világán elgondolkodom, Fehér László is önkéntelenül felidéződik, s amellett, hogy erősen különbözik tőle, hiszen ellentétes a színviláguk, a perspektíva és a gondolati tartalom is, a megkomponáltság precíz módja, a rajzi elemek hangsúlyos volta mégis erősen összeköti a két alkotót.
Végül idézném Birkás Ákost, akivel Cserba Júlia készített jó pár évvel ezelőtt interjút, melyben a figurális festészetről így vall: „A művészek nagy része csak kényelemből figurális festő, akik nem mozdulnak ki a betanult konzervatív akadémiai állapotból. Mások a hetvenes évek fotó- és hiperrealizmusát másolják, vagy valamelyik másik, hatásos, régi »realizmust«. Ezek mind nem érdekelnek. Viszont sok olyan fiatal festő van, aki tényleg a nemzedékének megfelelő nézőpontot keresi, generációja attitűdjeit akarja megfogalmazni. Ezek az érdekesek. Ha jó iskolába jártak, a képzés során különféle »nyelveket« tanultak meg, a videózástól az absztrakt festésen és graffitin át az interneten kialakítható művészi konceptekig mindent. Én nem csodálkozom azon, ha közülük egyesek felfedezik maguknak a figurális festést, ha számukra ez látszik a legalkalmasabbnak, hogy pontosan elmondják magukról, kicsodák. Ezzel egyúttal némileg kiszállhatnak az eliter művészet kényszerpályás világából, és ezért a kis szabadságért a közönség is hálás.” Nos, úgy gondolom, Potyók Tamás is a fentiek közé tartozik.
Potyók Tamás kiállítása a hajdúböszörményi Maghy Művészházban látható 2015. augusztus 20-ig.
