Képzelj el egy átlagos férfit! Feltűnő márkajelzés nélküli pólóban, egyszerű, klasszikus fazonú farmernadrágban, kényelmes sportcipőben. Ha hideg van, talán egy fakó földszínekben játszó inget, sima zakót is felkap valaha kisportolt, mára azonban kissé elpuhult testére. És most vetítsd ezt a képet egy divatmagazin címlapjára! Lehetetlen? Korántsem. Az átlagos az új trend.
Persze egy trend sem teljes hangzatos címkék nélkül, így született meg a kissé puhány apatestre a ’dadbod’, az átlagos női ruhaméretekre a ’plus size’ és az extremitásoktól mentes, langyos mindennapok öltözékére a ’normcore’ kifejezés. Így olyan – divattéren eddig erősen alulreprezentált – társadalmi rétegek kerültek egy csapásra a fashion fősodrába, amelyek egészséges önbizalommal kérdőjelezik meg a nullás méret, a kockás hasizmok és a feltűnésre alapozó divathóbortok létjogosultságát.
Az évtizedenként változó idealizált testkép talán sosem közelítette meg annyira azt az egészséges normát, amit napjainkban favorizálni látszik. Legyen szó akár a húszas évek ejtett derekú, lekötött mellű flappereiről és a hatvanas évek fiús sziluettel rendelkező manökenjeiről, az ötvenes évek darázsderekú, rakétaszerűen csúcsosodó keblekkel ellátott díváiról vagy a kilencvenes évek anorexiás szupermodelljeiről, egyik példaképként beállított forma sem hagyott teret a diverzitásnak, amely lehetővé teszi, hogy különféle méretek egymás mellett, nem pedig kirekesztettségben létezzenek. Az egyre nagyobb, már-már az adoniszi tökéletesség karikatúrájába forduló izomzattal rendelkező férfiideálról ne is beszéljünk.
Nem meglepő, hogy egyre több kozmetikai és divatcég kezdi felismerni az igazi vásárlóerőben rejtőző potenciált és figyeli a vásárlók reklámokra adott reakcióit. A Havas Worldwide elemzései alapján a fogyasztók világszerte megelégelték a magazinokban és tévészpotokban látható hamis, agyonretusált szépségeket és jobban azonosulnak a termékkel, ha valódi, „hús-vér” szereplők mutatják be azt. A Dove természetes szépségei vagy a ráncaikat bátran vállaló idősebb nők mind részei annak a folyamatnak, amely a normalitás felé billenő, egyébiránt igen kisajátító szépségkultuszt jellemzi. A mára megszokott, tökéletes férfi és női modellalkattól eltérő alternatíva a mesterségesen kívánatossá tett testeket hivatott megkérdőjelezni.
A divat terén a tiszavirág életű trendek elutasítása nem csak az előző szezonban még rondának, a következő évben pedig nélkülözhetetlennek kikiáltott ’IT’ és ’statement’ darabok ellen szól; a kényelmet, funkcionalitást előtérbe helyező ruhák és cipők gyakran márkajelzés nélküliek, és mind anyagban, mind színben az egyszerűséget propagálják. Letisztultságukkal mégis irányzatot teremtettek, ehhez azonban a karizmatikus viselőik – mint Steve Jobs vagy Barack Obama – személyisége is nagyban hozzájárult.
Mégis, mi a baj hát a normcore-ral? Csak annyi, hogy divat. Így visszatetsző, ha jelmezként öltik fel a kisember hétköznapi ruháit azok, akiknek ez csak az újabb trendi irányt jelenti, amelyet követni érdemes. Vélhetően pár szezonos fellángolás után éppoly ciki lesz normálisnak lenni, mint idejétmúlt fazonokat viselni. Az egyszeri ember öltözködése pedig megmarad unalmasnak, átlagosnak, kényelmesnek – ráadásként megkapja az ódivatú jelzőt is.
