Jelentkeztél katonának, mi a faszért, ki tudja, mi lesz még itt, látod, hogy ezek nem normálisak, egy percre megnyugszanak, aztán már megint ott mocorog a kukac a seggükben. Leszarom, jelentkeztem, a főiskolát nem tudom fizetni, meg a tököm is tele már a képletekkel, melózni meg addig nem tudok, amíg be nem mutatom a papírt, hogy leszolgáltam a katonaságot. Na és mit szóltak? Baszogatott a főtiszt, de szerintem ez amolyan rutineljárás, ezeknek a vérükben van, enélkül nem bírják ki. Mit akarok magyar létemre a Jugoszláv Hadseregben, tudom-e én, hogy itt nem babra megy a játék, hanem életre-halálra, majdnem mondom neki, hogy kapja már be az összes magyar faszomat, most kellek nekik vagy nem, ha már egyszer önként jelentkezem, ne basztasson legalább hülyeségekkel, ne jöjjön nekem nemzetiségi kérdéssekkel, de inkább elmagyarázom, amit ő is nagyon jól tud, hogy munkát csak akkor kapok, ha előbb beleugrom a terepszínű gatyába. És felvettek? Fel, voltam egy csomó vizsgálaton, tesztek jobbra-balra, végül besoroltak a páncélosokhoz. Nem abban reménykedtél, hogy telefonos, vagy rádiós leszel? Hát ez van.
Augusztus 12-én megyek ki a vasútállomásra, a szokásos Csöngős búcsúzgatás után, csak most a másik oldalon vagyok, egyedül.
A fülledt, teledohányzott kupéban, le Belgrádig, aztán átszállással tovább, egészen Vranjéig, le egészen közel a koszovói határhoz, ’98 van, hogy minden rendben lesz, mostmár stabil a helyzet, egy-kettő leszolgálom ezt az egy évet és kész. A vonaton megismerkedek egy velem hasonló korú gyerekkel, Blatnikkal, ő nem önként jelentkezett, megkapta a behívóját, muszáj mennie, de semmi kedve, két doboz cigit szív el, amíg leérünk Belgrádig, valami para átragad rám is, azt mondja ő már nem hisz abban, hogy ebben az országban bármi is változni fog, elkúrt egy nemzedék vagyunk.
Állok a kaszárnya bejáratánál, bámulom a szarbarnára rozsdásodott, fehér rácsozatot, délután még teletömtem magam burekkal meg joghurttal, mert itt ki tudja, mi lesz, konzerv meg bab, amennyit akarsz, benyitok a szarbarnára rozsdásodott, fehér kapun, az ügyeletes portás, nem tudom eldönteni a felragasztott mosolyából, mennyire kedves, vagy csak cinikus, bevezet a parancsnoki irodába, hogy regisztráljanak a páncélos zászlóaljhoz.
(Sirbik Attila St. Euphemia című regénye a 2015-ös Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Magvető Kiadó és a Forum Kiadó közös gondozásában.)
