Vannak regények, melyek esetében már az első oldal után eldől, hogy rabul ejtenek minket, vannak aztán olyanok, melyek csak úgy középtájon adják meg magukat, s vannak, amelyek ott sem, legfeljebb csak becsületből olvassa végig őket az ember. Vagy még azért sem.
Az Andalúz lányai az első kategóriába tartozik, s nem csupán az ígéretesen induló cselekménynek, hanem a szövegformálásnak, az azonnal felismerhető, senkiével össze nem téveszthető hanghordozásnak köszönhetően. „A nagy ívű, ambiciózus családregény és az ugyancsak nagy ívű, szintén ambiciózus fejlődésregény rendkívüli keveréke, igazi meglepetés Péntek Orsolya első regénye.” – írja Csuhai István, az Élet is Irodalom hasábján (LIX. évfolyam, 5. szám) és valóban. A történet többrétegű, elsősorban egy ikerpár idősebb tagja, Szterke (Eszter) szemével látjuk családja, valamint saját (olykor önmagának nehézzé tett) életét. Az ikerség különleges adomány volt sokáig Szterke számára: szinte olvasta Dork gondolatait, előre látta, mi fog történni, majd amikor húga jutott hozzá ehhez a képességhez, nővére veszítette el.
A testvérpár, noha ikrek, külsőre éles ellentétei egymásnak: míg Szterke sötét bőrű, s ebben hasonlít anyjára, akire latinos külseje miatt ragad rá az Andalúz név, Dork világos és szőke hajú. S nem csak külsőben, lelkialkatukat tekintve is szinte ellentétei egymásnak: míg a racionálisan gondolkodó, s ezért később matematikussá váló Dork könnyen barátkozik, gimnáziumi osztálytársai versengenek, hogy ki üljön mellé, addig Szterke inkább befelé forduló, magányát nehezen oldó személyiség; alkatának megfelelően a képzőművészet és a humán tárgyak vonzzák.
A családregényként, de akár fejlődésregényként is olvasható történet fő narrációs megoldása a nem lineáris történetmesélés. Péntek Orsolya nagy nyelvi magabiztossággal jár el, amikor váltogatja az idősíkokat és a helyszíneket, a külső történeseket és a főhős belső vívódásait, s mindeközben nem jön zavarba az olvasó: szép, kerek egésszé állnak össze a fejezetek. Az itáliai gyökerek, a dédanya, a pécsi és a budai nagymama sorsán keresztül egy soknemzetiségű családot ismerünk meg. Jóllehet kissé nagyvonalú ábrázolásmód révén, de a fejezetekben vissza-visszatérő felbukkanásuk során ismerősként rajzolódnak ki az egyes figurák kontúrjai, s Szterke vonzódása is (ahogy Dorké) különböző mélységet mutat például a nagyapa vagy a család más tagjai iránt. A szülők ebben a sokrétű kapcsolatban szintén mást jelentenek mindkettejüknek: nem egyformán vonzódnak az apához vagy az anyához. Az apa figurájának ábrázolását meghatározza, hogy az anyával való, felhőtlennek nem mondható kapcsolata miatt menekül a fordítási munkába. Andalúz keveset van otthon, de a főztje, mint a nagyanyáé. Ami Proustnak a madeleine, Szterkének a kalács, amiből Dork gondosan kiszedi a mazsolát…
Szterke sorsa nehezebb, már csak alkatánál fogva is: boldogságkeresése többnyire méltatlan helyzetekbe, kapcsolatokba sodorja. Olyanokba, melyek olvastán esetleg megfogalmazódhat a kérdés, hogy honnan ez a nagy szelídség, a végletekig tartó türelem. A mester, akivel végül is lefekszik, vagy a zeneszerző, akivel semmi nem történik, de talán ő az, akinek Szterke el tudná mondani magában a legfontosabb mondatot, ami csak annak az egyetlenegynek mondható. Ám ők ketten teljesen más személyiségek, mint a férjjé váló Timur, aki részegen rendszeresen veri, vagy a hozzá hasonló Bart.
Nem mond ítéletet sem, csupán az olvasó döbben rá fejezetenként, miként változott meg a világ. Nagyapa, aki a párás konyhaablakra rajzolja a magyar és a görög ábécét, s a karonülő Szterke a görögöt választja, míg magához húzza nagyanyát, aki feddőleg kérdi, hogy vajon ki fogja letisztítani az ablakot – s nagyanya nagyapa álla alá bújik. Akkoriban – kimondatlanul – elképzelhetetlen volt, hogy megüssék egymást az együtt élő emberek. Apa is inkább elvonul a szobájába, s ott serceg, fordít, míg anya éjjel hazaér. De Szterkéék generációjában ez már nincs meg.
A nagymama kertjében töltött, felhőtlen gyerekkori nyarak, az óbudai lakótelepi lakásba költözés, a műterem mind-mind Szterke életének, felnőtté válásának lépcsőfokait jelentik. A sorozatos csalódások, a gimnáziumi évek során megtett sok gyaloglás, villamosozás, futás esőben, sárban, a hidakon való át- meg átkelés Szterke keresésének újabb állomásai, akárcsak a konyhaasztalon sorozatban papírra húzott vonalak, hogy összeálljon végül a kép. A kép, amely egyelőre körvonalak nélkül, a vágyak szintjén él csupán. A fejezetek között az ismétléseknek is nagy szerepük van, nem véletlenszerűek, tudatos munka eredményei. Péntek Orsolya technikájára nem a mindent kibeszélés a jellemző, az utalások, elhallgatások, sejtetések sokat bíznak az olvasóra, s ez nagy mértékben növeli az olvasás élvezetét. Mindazonáltal az is megfogalmazódik bennünk, hogy az utolsó, harmadik rész kidolgozatlanabb, valahogy gyorsabban halad a végkifejlet felé, mintha az író siettetne valamit. A szöveg továbbra is – minden epikus eszköz ellenére – szinte költői, s ha hozzávesszük, hogy a négy év készülődés után mindössze három hónap alatt állt össze végleges formájában a könyv, a teljesítmény egyedülálló.
Eltűnőben tehát az a generációs ellentét, ami apáink és a Ratkó-korszakban születettek között még fennállt, de nyilvánvalóan mást jelentett húsz évvel korábban szocializálódni, a Kádár-korszak konszolidációjának éveiben, mint annak hanyatló időszakában. Hogy Szterke és Dork miként élték meg, azt tudjuk e nagyszerű regényből, mely egy tervezett trilógia első része. Külön elismerést érdemel a két lány általuk kitalált jelbeszédének plasztikus, pár szóval említett ábrázolása. „– Neked adom apát – mondta Dorknak a kertben valamikor 1980 nyarán, mielőtt Zágrábba indultak, és akkor Dork neki adta nagypapát és a pécsi nagyanyát, aztán ő Dorknak átengedte a budai nagyanyát, és mire a Délibe értek, Szterke nem toporzékolt és nem sírt, hogy apával akar menni, hanem fogta nagyapa kezét, aki felrakta a vonatra apa után.”
Szterke hiába szeretett volna egy kislányt, nem sikerült, mert még nem jött el a férfi, akinek kimondhatná azt a bizonyos mondatot. Végül egy nap a szomszéd kislány a fagyos udvaron biciklizik magányosan. Leviszi neki a régi alvós babáját. Ahogy kesztyűs kézzel melegíti Szterke a saját arcát, a kislány megszólal: engem is. Aztán ráölti nyelvét és beszalad. Még visszaszól az ajtóból: „– Holnap jössz? Én jövök.” Ezt már csak egyetlen fejezet követi, mely így szól: „Jött.”
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai, Kalligram, Pozsony, 2014.
