Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Bölcsész stand-up

Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0

nkzs (1)Van úgy, hogy nem lehet eldönteni, hol végződik a regényhős közönségessége, és hol kezdődik az írói munka gyengesége. Nagy Koppány Zsolt Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című könyvének esetében pont ez a helyzet. Kár érte, mert benne van egy kisregényre való izgalmas disztópia anyaga.

Nagy Koppány Zsolt furcsa, aránytalan regényt írt, amely zavarba ejtően oszcillál a sekélyesség és az ihletettség végletei között. Ha meg kellene neveznünk azokat a műfaji hagyományokat, amelyekből merít, leginkább a társadalmi szatíra és a disztópia juthatna eszünkbe. Ezek a sémák azonban a regény utolsó felében csupán állványzatul szolgálnak egy létösszegző emberi drámához, amely néhol egészen elviselhető színvonalon tud szólni az öregségről, a halállal való szembenézésről és a szabadság kérdéséről. Mire azonban idáig eljut az olvasó, megtévesztések sorozatán kell átrágnia magát, amelyek elhitetik vele, hogy itt és most nem számíthat egyébre, mint némi intellektuális viccelődésre a hazai értelmiség társadalmi megbecsültségével és az elharapózó kollektív elhülyüléssel kapcsolatban, úgyhogy – gondolhatná –, ha ilyesmire vágyik, akkor nyugodtan lecserélheti Nagy Koppány Zsolt könyvét Spiró György időnként szintén elég fárasztó Feleségverseny című regényére is, illetve, ha éppen a katarzis lehetőségét keresi az irodalomban, akkor tanácsosabb elindulnia a jól bevált klasszikusok könyvespolca felé.

A regény röviden arról szól, hogy a nyugati társadalom elöregedése és a nyugdíjrendszer megingása következtében Európa-szerte és Magyarországon is megjelennek olyan terrorszervezetek, amelyek az idős emberek kiirtására buzdítanak. A nem túl távoli jövőben aztán sikeresen ellenük hangolják a közvéleményt, és futótűzként terjednek az idősek szervezett likvidálásáról szóló hírek. Mindezt a főhősnek, a regény narrátorának a szemszögéből látjuk, aki fiatalkorában véletlenül maga is szemtanúja lesz egy terroristasejt gyűlésének, mire pedig megöregszik, már bujkálnia kell a rá leselkedő életveszély elől.

nkzs_nem_kell_vala_web

A regény első részében a férfi főszereplő ifjú hivatalnokként a magyar közigazgatásban dolgozik. A Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatala – sóhivatal, értik ugye? – tevékenysége nagyjából a kávézásban, a munkatársak egymás közti intrikájában és az intézményesített korrupcióban merül ki. A főhős életszemléletét az emberi értékek teljes hiánya jellemzi, s éppolyan cinizmussal beszél a kollégái szexuális életéről, mint saját eredeti munkájáról, az angoltanárságról. Az egyetlen őszinte vonzalom, amelyet ember iránt érezhet, nem több, mint a puszta nemi vágy, és saját ösztönvilágát is a tárgyiasított emberi viszonyok tükrében írja le, miközben az olvasót folyamatosan a hivatali munka értelmetlenségével kapcsolatos sziporkák bombázzák. Bár az öregek kiirtására uszító holdkórosok már ekkor megjelennek, az igazi disztópia itt, a napjainkban játszódó fejezetekben még nem bontakozik ki. Amit itt olvashatunk, az leginkább a hivatali élet szatírájaként, a mostani magyar társadalmi valóság karikatúrájaként olvasható. Ennél csak nagyon ritkán nyújt többet a szöveg, noha néha izgalmas lehetőségek villannak fel benne. Ilyen az az epizód, amikor a narrátor álmairól értesülünk, amelyek a távoli jövő valamely baljós eseményét hivatottak talán előrevetíteni, mindenesetre az álom és a valóság néha-néha még átjárhatónak is tűnik. Ezzel a bizonytalansággal, átjárhatósággal azonban még nem sok mindent kezd a történetnek ez a része, viszont az álom folytatása később is vissza-visszatérő kitérőkben fog kibontakozni, végigkísérve a regény egészét.

A könyv második egysége talán az elsőnél is nagyobb csalódást kelt. Miután a főhőst kirúgják munkahelyéről, ismét nyelvtanárként helyezkedik el, nyelviskolákban tart órákat, és magántanítványokat is vállal. Arról is értesülünk, hogy közben megnősült. A regénynek ebben a részében hirtelen az értelmiségi lét jellegzetes problémái kerülnek előtérbe: a tudás aprópénzre váltása miatt érzett bűntudat, az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiánya, a túlmunka, a határidők. Nagy Koppány Zsolt a főhős csalódottságát és frusztrációit humorral és öniróniával mutatja be, és a tanári szereppel együtt járó hétköznapi helyzeteket is igyekszik valamifajta kicsavart perspektívából láttatni. Ennek következtében aztán mintha valamilyen kimondottan bölcsészekre szabott stand-up comedy írott változatát olvasnánk, amelyben hosszas okfejtések szerepelnek arról, mekkora nyomás alatt van a magántanár, akinek csinos középiskolás lány a tanítványa, hogy milyen a főnök buta feleségének angolt tanítani, és hogyan izzasztják meg az irodalmár végzettségű értelmiségit a verseikre büszke dilettánsok. Bizonyos értelemben egészen elfogadható, olvasmányos fejezetek ezek is, és közben a cselekmény lassan halad a maga útján, például a narrátor oldalakon át részletezi felismerését, hogy mennyi ellenszenvet érez az utcán látott idősekkel szemben – lassan tehát saját magán is megtapasztalja azokat az indulatokat, amelyek a regény harmadik részében aztán kollektív indulattá változnak. Sajnos ebben a részben helyet kap egy erőltetett, fölösleges fejezet is, amely a nyelvújítás előtti magyar nyelvet utánozva állítja groteszk párhuzamba az értelmiségi főhős helykeresését Jézus élettörténetével. Nyilván az értelmiségi sors és a prófétai szerep groteszk összevetése volt itt a szerző célja a Jónás könyvének mintájára, csak épp a dolog tétje tűnik nagyságrendekkel kisebbnek.

A regény harmadik, szerencsére a legterjedelmesebbre sikerült részében aztán a szerző váratlanul megszabadul attól a nyelvtől, amelyet odáig a szatíra követelményeinek megfelelően működtetni kényszerült. A nyelvi humor és a helyenként cinikus, máshol groteszk látásmód helyét a történetmesélés érdekessége veszi át. Az elmondott történet ugyanis a disztópia legnemesebb hagyományainak megfelelően sokrétű allegóriaként értelmezhető. Ez az allegória – mondjuk Orwell-lel ellentétben – nem is annyira a szerző társadalomképe szempontjából érdekes, mint ahogy a jelenünkben játszódó szatirikus felvezetés alapján várnánk. Nagy Koppány Zsolt regényének igazi erőssége nem a társadalomról alkotott vízió izgalmassága vagy élessége. Sokkal meghatározóbbnak érzem az emberi egzisztencia és a végső kérdések – a halál, a szerelem, a félelem és a szabadság – feszegetését. Ebben a részben, az idős, megözvegyült főhős lányánál és antipatikus vejénél keres menedéket az öregek kiirtásával fenyegetőző, az állam által is felkarolt milíciák elől. A minden érzelmesség nélkül előadott történet legfőbb kérdése, hogy megéri-e a megalázó bujkálás révén lemondani az emberi méltóságról, és hogy a halálfélelemnek van-e bármilyen valós alapja. Ezeken a töprengéseken a főhőst két dolog segíti át: egyrészt a felébredő remény, amely szerint a külvilágból hozzá eljutó, fenyegető hírek talán nem mind hitelesek, másrészt egy váratlan szerelem, amelyet egy hozzá hasonló korú sorstársa hoz el az életébe. A halál előtti utolsó pillanatban tehát egy hitelesebb élet lehetősége csillan fel a bölcsebbé vált főszereplő számára.

nkzs

Érdekes aspektusa ennek az érési folyamatnak a test romlandóságának felismerése. A szerző éppen ezért hosszan elidőzik az idős korban megélt testi öröm témájánál. Bár mintha itt sem vállalna sokat Nagy Koppány Zsolt, az idős pár részletesen előadott aktusa ugyanis alig különbözik azoktól, amelyeket a főhős a fiatalkoráról szóló fejezetekben átél vagy elképzel, és a narrátor feltűnően igyekszik a testi romlás jeleit minimalizálni, többször is hangsúlyozva például a az idős hölgy kislányos szépségét. A testi vonatkozások szerencsés „higiénikussága” ellenére a regény zárlata a szerelemből erőt merítő hősök leírása mellett sem hallgatja el a jövő bizonytalanságát, sőt az időnként felbukkanó álomleírások kifejezetten tragikus atmoszférát teremtenek, amelyben voltaképpen minden cselekvésre a halál árnyéka vetül.

Összegzésképpen azt fogalmazhatnánk meg, hogy a regény első felét jellemző túlságosan könnyed szatíra a második részben tapasztalható többsíkú értelemalkotás révén nyeri el értelmét; kérdés azonban, hogy ezt elbírja-e a regénykompozíció, amelyet a főhős személyének azonossága, valamint az álomleírások folytonossága hivatott egyben tartani. Miközben egyébként lélektani szempontból egyáltalán nem értjük, hogyan jutott el a főszereplő kezdeti cinizmusától és szexizmusától a családalapításig és időskori (viszonylagos) bölcsességéig, azt hiszem, hogy a szerző által a könyvbe applikált szerkezeti elemek sajnos túlontúl külsődlegesnek hatnak ahhoz, hogy igazolják a regény – témájuknál, hangvételüknél fogva is – széttartó egységeinek összetartozását. Igazából a regény első felét nyugodtan el is lehetett volna hagyni, lettek volna más eszközök a narrátor előtörténetének felvázolásához. Az embernek az az érzése támad, hogy a szerzőnek rengeteg jó, kibontásra váró ötlete támadt, amelyeket aztán nem dolgozott ki, a regényből kihúzni viszont nem volt szíve.

A narrátor és némely szereplő például állandó idézetkényszerben szenved, ami persze bosszantó is lehet, ha nem tudunk azonosulni – márpedig nem könnyű – a regény első felében uralkodó gegparádéval. Csak úgy röpködnek a banálisnál banálisabb József Attila-citátumok. Ugyanakkor egy valami nagyon is érdekessé, majdhogynem zavarba ejtővé teszi ezeket. Sok idézet ugyanis bibliográfiailag pontos hivatkozással, esetleg webcímekkel együtt szerepel, függetlenül egyébként ismertségétől, vagy éppen attól, milyen irodalmi vagy irodalom alatti regiszterbe tartozik. Mintha valamilyen archiválási kényszer lett volna úrrá az elbeszélőn, mintha az alapos dokumentációval valamit át akarna menteni a jövő számára. Az írás mint tevékenység a főszereplő életét is végigkíséri, tulajdonképpen az ő naplóiból származnak a már említett álomleírások és betétnovellák. Ezek legtöbbje, mint már említettem, baljós hangulatú, ugyanakkor van köztük groteszk – ezúttal valóban jó komikus vénával megírt – darab is, egy kis történet az ablaküvegnek ütköző légyről, és van olyan novella is, amely a kafkai pert és ítélethozatalt idézi fel. Legyünk persze igazságosak: annyiban nem teljesen hasztalanok, hogy nélkülük valószínűleg máshogyan kellett volna Nagy Koppány Zsoltnak a szabadságot választó ember reményeit ellenpontoznia. A magam részéről kíváncsi lennék rá, hogy egy sokkal szikárabb regény keretei között mindezzel mihez kezdett volna.

Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0, Magvető, Budapest, 2014.