A Grandma (Nagyi) című filmmel június 10-én megkezdődött az angyalok városának legnagyobb nemzetközi filmszemléje, a Los Angeles Film Festival, vagyis a LAFF.
Az amerikai metropoliszban, ahol egész évben egymást érik a filmes események, a LAFF különleges helyet foglal el: több mint egy héten át a belváros (downtown) felhőkarcoló negyedében sajtó- és gálavetítések, vörös szőnyeges események, stand-up comedyk és mindennapos tetőpartik mellett ünnepli a helyi filmvilág azt a 49 világpremiert, amit az idei fesztiválprogram felvonultat. Aki mégsem premierekre vágyik, az további 36 vetítésre ülhet be – már ha befér a terembe. A LAFF szinte minden programja teljesen telt házzal megy, sajtómunkásként is a legnagyobb vetítésekre külön, e-mailben kell jelentkezni; hiába a nyakba akasztott sajtóbelépő, a szigorú amerikai tűzvédelmi szabályok miatt pótszékezés, lépcsőn ülés szóba sem jöhet. Aki nem regisztrált időben, az kint marad, nincs könyörgés.
Ez a fesztivál abban is más, mint a többi, hogy igazából nem a színészekre, hanem a többi filmkészítőre koncentrál, és sokkal kevésbé tartja azt fontosnak, hogy tűzön-vízen át világsztárokat vonultasson fel a vörös szőnyegen. Költségvetésük bizonyára lenne rá, láthatóan elég szponzori pénzből gazdálkodnak, de egy-két húzónévtől és pár váratlanul megjelenő hírességtől eltekintve nincs igazán nagy sztárdömping. Ehelyett több száz rendező, operatőr, producer és a szakma vonzáskörzete nézi meg egymás munkáját és osztja meg esténként filmes tapasztalatait. Aztán együtt isszák jókedvűre magukat a fesztiválbulikban – mondhatnánk, ha bármelyik európai fesztiválról szólna ez a beszámoló… Na, de most Los Angelesben vagyunk, ahol – minden híresztelés ellenére – nagyon is kulturáltan és visszafogottan „buliznak” az emberek az effajta eseményeken. Ennek két oka van, Amerikában mindenki nagyon tart attól, hogy illuminált állapotában fotó készül róla, és az valahogy kikerül az internetre, másrészt pedig a buli után haza kell vezetni. Ebben a metropoliszban gyakorlatilag nincs megbízható tömegközlekedés és a hatalmas távolságok csak saját (vagy bérelt) kocsival áthidalhatóak. Sokan régebben épp emiatt nem fűztek túl nagy reményeket a LAFF sikeréhez: az általános hozzáállás az volt tíz éve, hogy Los Angelesben elvész egy ilyen jellegű filmfesztivál, mert túl nagy a város, és senki nem fog felfigyelni egy ilyen eseményre. Nos, a LAFF tavaly ünnepelte a húsz éves jubileumát és erősen rácáfolt a negatív hangokra.
A fesztivál második napján váratlanul mégis belebotlottam egy hírességbe, a Grammy-díjas rapperbe, a kilencvenes évek második felében a Killing Me Softly remake-jével ismertté vált PRAS-ba. Ahogy váltottunk pár szót a magyarországi fellépéséről, feltűnt a szenvedélyes személyisége, amire egy órával később a Sweet Mickey for President című dokumentumfilmben újra rácsodálkozhattam. A Haitiben, Ben Patterson rendezésében forgatott dokumentumfilm a gyönyörű szigetország földrengés és cunami utáni elnökválasztásának kaotikus eseményeit mutatta be. PRAS, a Fugees énekese, a szintén Grammy-díjas unokatestvérével dolgozott az elnökválasztási kampányon, vállvetve a világsztár Sean Penn-nel és Ben Stillerrel.
A következő napok programjai nemcsak izgalmas dokumentumfilmeket, hanem fontos filmpremiereket is kínálnak. Az A Country Called Home (Egy ország, amit otthonnak hívnak – Anna Axter filmje) és a The Diary of a Teenage Girl (Egy tinilány naplója – Marielle Heller filmje) hétvégi premierjei mellett sokan várják a Scream című tévésorozat gálavetítését és a Fan Girl bemutatóját, főszerepben az Amerika-szerte nagyon népszerű Mad Man sorozat színésznőjével, Kiernan Shipkával, valamint Meg Ryannel. Az ígéretek szerint ők is megjelennek majd a vörös szőnyegen. Aki ennél is többre vágyik, a közeli Grammy Múzemban és a Mariott szálló konferenciatermében látogathatja a „Coffee Talks” kerekasztal-beszélgetéseket, ahol személyesen találkozhat a filmkészítőkkel. Abban az esetben, ha időben érkezik, és még befér a terembe…
Los Angeles Film Festival – 1-4. nap, USA, Los Angeles, 2015. június 10-13.
