A Hadd forogjon a nagyvilág után Colum McCann második regénye jelent meg idén magyarul. Az ír származású szerző e két regényében és magyarra még le nem fordított írásaiban is különleges emberi sorsokkal foglalkozik, olyan történetekkel, melyeket érdemes elmesélni.
A TransAtlantic szereplői egyszerre különösek és hétköznapiak, ezt a kettősséget a regényben „a hétköznapok csodája” kifejezés is jelöli; McCann ezt a csodát írja meg újra és újra. A hétköznapok csodája (az eredetiben: „the miracle of the actual”) a váratlan és kivételes pillanatokat is jelenti. A Hadd forogjon a nagyvilág elbeszélőit (vagy főszereplőit) az kötötte össze, hogy mindannyian látták, amint Philippe Petit francia artista 1974. augusztus 7-én egy egyáltalán nem hétköznapi mutatvánnyal lepte meg New York lakóit: a World Trade Center két tornya között kifeszített kötélen sétált hosszú percekig, majd a rendőrség közbelépése miatt vissza kellett szaladnia a kötélről az egyik torony tetejére. A különböző fejezetek elbeszélői vagy központi szereplői nem feltétlenül ismerték egymást, azonban a mutatvány látványa és több szemszögből történő elbeszélése szorosan összekapcsolta a különböző narratívákat. A TransAtlanticban viszont kötetszervező erővé lépnek elő a szereplők ismeretségei: az első könyv férfi karakterei életük egy pontján annak a családnak a női tagjaival kerülnek kapcsolatba, amelynek mozaikszerű története a második és a harmadik könyvben olvasható.
Ezek a találkozások (az adott kor mércéjével is mérve) szokványosak, helyszínük és körülményeik ellenben kevésbé. Nincs abban semmi meglepő, ha a 19. század egyik népszerű szónoka találkozik a szállásán szolgáló cselédlánnyal, vagy a pilóta a repülőútjáról tudósító újságírónővel. De más színben tűnik fel ugyanez az esemény, ha a szónok Frederick Douglass, egy felszabadult exrabszolga a rabszolgatartás ellen emeli fel a szavát, vagy ha a pilóta – társával együtt – az első, Atlanti-óceánt átszelő repülőútra készül. A szöveg ennek megfelelően többnyire emelkedett és lírai, a szituáció egyszeri és rendhagyó voltát nyomatékosítva. Amikor Douglass elkezdi alaposabban is megfigyelni a cselédlányt, Lilyt, ezt olvassuk: „Lily arca, a tea töltése közben félig a fénybe vésve: éles, csinos alabástrom. Épp odasiklott hozzá. A hűvös, fehér csuklója. A porceláncsésze nagyon vékony falú. Állítólag ettől jobb ízű a tea. Douglass érezte, hogy remeg a kezében a csésze.” (60-61.) A leírás stílusa romantikus regényekre emlékeztet, ahogy a jellemábrázolás is.
Az első könyv három fejezetből (1919, 1845–46 és 1998) áll, a fejezetek főszereplői John Alcock és Arthur Whitten Brown pilóták, Frederick Douglass, valamint George Mitchell szenátor, aki az észak-ír béketárgyalásokat vezette amerikai részről. Mindhármuk statikus és heroikus jellem, mindannyian valami nagy és felemelő dolgot visznek véghez. Itt találom a regény egyik problematikus pontját, elvégre bármennyire is törekszik a narrátor a szereplői gondolatok és tettek aprólékos bemutatására, a jellemek mégis egysíkúak maradnak. Ezek a gondolatok és tettek szinte mindig a jó, a szép, az érdekes, a rendkívüli irányába mutatnak, és hiányoznak belőlük a sötétebb árnyalatok. A szereplők környezetét ezzel szemben nem kizárólag élénk színekkel festi meg az elbeszélő. Douglass fejezetében néhány bekezdés erejéig képet kapunk a korabeli nagy éhezésekről, itt ilyen és hasonló mondatokba botlunk: „A nő előrelökte a babát. A halál szaga mindent elborított. […] A nő saját karja sem látszott többnek két vékony kötélnél, amelyik a nyaka felé összeér. Újra előhúzta a gyerek karját, és a halott baba ujjait kezdte morzsolgatni. A csukló belsejénél már feketedett.” (81.) Ezeket a mondatokat az eredeti kontextus gyengíti, mivel a szöveg egésze tartózkodik a sorokban rejlő tragédia megjelenítésétől. A nyelv szép és lirizált, de sajnos időnként közhelyes is, például akkor, amikor a nagy éhínséget így kommentálja: „Ilyesmi gyakran megesik Írországban. Ez a föld törvénye, íratlan, elkerülhetetlen, szörnyű.” (83.) Nemcsak itt, hanem más szöveghelyek (például a valójában életveszélyes transzatlanti átrepülés) esetében is úgy gondolom, hogy ez a nyelv nem képes megfelelően ábrázolni a nyugtalanító történések súlyát és jelentőségét. Talán azért van ez így, mert McCann szinte minden bekezdéshez ad egy kevés költészetet, egy adag szabálytalanságot és egy csipetnyi pátoszt, s ezek az összetevők egy könnyed, olvasmányos és a mélységeket kerülő szöveggé állnak össze. Itt meg kell említenem azt is, hogy a TransAtlantic fordítása érzésem szerint minden erényével és jó megoldásaival együtt sem lett annyira esztétikus és gördülékeny, mint az előző köteté (Berta Ádám helyett az új kötetet Mesterházi Mónika fordította), a megkapóan szép mondatok helyett időnként kopogó és nehezen érthető sorokat olvastam – részint ez a körülmény okozza a nyelvvel kapcsolatos problémákat is.
A nyelv teljesítőképessége helyett a koncepcióét méltatnám, hiszen McCann-nek ez már a második olyan, általam is olvasott műve, amely emberi sorsok egymáshoz kapcsolására épít. A Hadd forogjon a nagyvilág köszönetnyilvánításában a szerző így fogalmaz: „Az irodalom emlékeztet minket arra, hogy nem írtak még le mindent és még megannyi elmesélendő történet van.” McCann a történetek közti láthatatlan szálakat keresi, és legyen az akár csak egy apró, jelentéktelennek tűnő kapcsolat, ő ezekből a kapcsolódási pontokból alkot regényt. Takács Éva az előző kötetről írt recenziójában így fogalmaz: „Az a struktúra ugyanis, amellyel McCann megalkotta könyvét, lényegében végtelen számú történet leírására alkalmas lenne.” (Takács Éva: „A világ forog, mi meg botorkálunk tovább”, Szépirodalmi Figyelő, 2013/2, 88.) Ez a kijelentés részben a TransAtlanticra is igaz lehet, hiszen az emberi találkozások száma végtelen. Azonban jelen regény „szereplőválogatása” (valós férfi és fiktív női karakterek szimmetriája) tudatosabbnak tűnik a korábbi regényénél, ahol látszólag véletlenül és esetlegesen sodródtak egymás mellé a szereplők. Ennek megfelelően a TransAtlantic zárása is sikerültebbnek tűnik, mint az előző regényé, ahol egy 21. században élő egyes szám első személyű elbeszélő mondja el a saját történetét, és vonja le a korábbi történetek tanulságait. Az új könyv utolsó fejezete szervesebben kapcsolódik az előzőekhez: a Második könyvben megismert család utolsó tagja, Hannah Carson nem összegzi a tanulságokat, ellenben finom iróniával beszél arról, hová jutott ő és családja végül, s dédanyja, Lily is megidéződik egy régóta őrzött levél kapcsán. McCann törekszik arra, hogy regénye ellépjen a szokványos narratív sémáktól, hiszen egyetlen történet helyett egymással összefüggő történetek szilánkjait kapjuk. Ez a rendkívül izgalmas struktúra azt eredményezi, hogy az olvasó érdeklődni kezd a teljes kép iránt, többet akar látni a regény kínálta mozaikdarabkáknál. A történet így a regényen kívül is folytatódik, ha a pilóták, a szenátor vagy a felszabadított rabszolga életéről más forrásokból is elkezdünk tájékozódni.
A Második könyv női főszereplői és a Harmadik könyv elbeszélője azonban fiktív szereplők, így hiába is próbálunk rákeresni a nevükre, csak a regénnyel összefüggő találatokat kapunk. Mivel Lily Ehrlich, Emily Ehrlich, Lottie Tuttle és Hannah Carson kitalált alakok, ezért mintha kevésbé óvatosan bánt volna velük a szerző, jellemük árnyaltabb a férfiakénál, fejezeteik cselekménye kidolgozott és megragadó. Lily, a cselédlány Douglass hatására indult Írországból Amerikába, ahol az amerikai polgárháborúban elveszíti fiát, később pedig újra férjhez megy egy Jon Ehrlich nevű kereskedőhöz, aki jeget árul a környéken. Férje hirtelen, tragikus halála után Lily terjeszkedni kezd és hatalmas vagyont keres a jégtömbök árusításával, örökségének maradékából még Hannah is részesedik. Lily unokája, Lottie egy ír családba házasodik, így ő visszafelé kel át az Atlanti-óceánon. Lottie lánya, Hannah idős korára elszegényedik, s egy olyan levél eladásából próbál pénzt csinálni, amelyet még nagyanyja, Emily 1919-ben írt annak a családnak, ahol anyja, Lily szolgált még Írországban. A regény Harmadik könyvében, Hannah elbeszélésében összeérnek a családi szálak. Történeteiken keresztül erős, a csapásokat kitartóan viselő női alakokat ismerünk meg, de hősiességük nem nagy eseményekben mutatkozik meg, mint az Első könyv szereplői esetén, hanem hétköznapi életükben. Ez a hétköznapi hősiesség a férfi szereplőknél hitelesebbé és életszerűbbé teszi a figurákat, bár a tragédiák valódi mélységei a női nézőpontot követő narrációkban sem bomlanak ki.
A Második könyv egy Wendell Berry-idézettel indul: „De ez nem egy élet története. Több élet fonódik össze benne, átfedik egymást, feltámadnak sorban, egyik sírból a másik után.” (163.) Ennél pontosabban talán nem is lehet megfogalmazni, mi történik a regényben. A szerző mestere a történetek összefonásának és szétszálazásának, teszi ezt finom, elemelt, költői nyelven. Ha vannak is hiányosságai a könyvnek, azt képes felmutatni, hogy egyik embertől a másikig milyen sokféle átkelés lehetséges.
Colum McCann: TransAtlantic, fordította Mesterházi Mónika, Magvető, Budapest, 2015.
