CCCX.
Meg is feledkeztem a csizmamosóról.
Talán sose jutott volna már eszembe,
ha nem hallok felőle. A felszínről
vöröses, a mélyről fekete port
hordtam oda a vízsugár alá.
CCCXI.
Az egyszerű, a magától értetődő,
a legtermészetesebb, bár fontos,
mégsem követel magának
külön helyet a memóriában (de kaphat).
Mint halott (vagy még élő) anyánk arca.
CCCXII.
Igen, ami jó volt nekem ott:
határozott célok és hozzájuk
egyértelműen rendelt eszközök,
mint a gumicső és a sárkefe,
maga a létezés mint szeretet.
CCCXIII.
Az étkezőben eleinte úgy tűnt föl,
kicsit vandálok a bányászok,
aztán azt vettem észre, hogy akaratlanul
én is borogatom a székeket,
mert a kezem nagyobb súlyra állt rá.
CCCXIV.
Odalent, a műszak alatt,
például kábelhúzáskor vagy vágatrendezéskor,
de szinte soha
nem érdemes erő nélkül hozzányúlni semmihez –
úgyis (és talán ezért is) ütésállónak tervezik a szerkezeteket.
CCCXV.
Bécó kérdezte, most már akkor erős vagyok-e –
meglehet, hogy valamivel erősebb, latolgattam,
de inkább belemenősebb, számon kérni kész,
ha „fű” a garantáltan méregerős paprika,
és elindulni az autópályán, ködben, gyalog haza.
