Kevés olyan ismert fiatal van Magyarországon, mint Kemény Zsófi: két köteten van már túl, tagja az R25-nek és a Rájátszás projektnek, illetve sikeres költő-slammer. Többek között a hírnévvel járó nyomásról, könyveiről, szintén irodalmár családjával való viszonyáról, valamint a következő kötetéről kérdeztük őt.
KULTer.hu: Költőnek, modellnek vagy slammernek tartod inkább magad?
Elég ritkán szoktam modellkedni, úgyhogy az semmiképp nem vagyok. Ha azt, aki verseket ír, költőnek nevezzük, akkor az vagyok. De írok prózát is. Slammernek talán tényleg gátlás nélkül merem nevezni magam. A napokban gondoltam át, hogy körülbelül kétszáz színpadi fellépés van a hátam mögött. De elsősorban egyetemi hallgató vagyok.
KULTer.hu: Szemtelenül fiatal vagy a sikereidhez képest. Nehezedik rád valamiféle nyomás ennek kapcsán?
Nem érzem ezt nyomásnak, minden percét élvezem. Szeretem, ha megismernek az utcán és ismeretlenek mondanak valami kedveset (csak ha kedveset), és azt, ha minden reggel úgy ébredek, hogy izgatottan várom, ma vajon milyen fantasztikus lehetőséget fog dobni az élet. Persze nagyon jól viselem a kudarcot is. Ha valami nem sikerül, majd legközelebb menni fog. Ha mégsem, összejön valami más.
KULTer.hu: Mivel sok területen tevékenykedsz, még drágább az időd. Avass be minket kérlek, hogyan néz ki egy átlagos napod!
Fegyelmezett vagyok, ami azt jelenti, hogy miután az előző napi éjszakázás után legkésőbb kilenckor felkelek, beosztom a napomat. Tényleg nagyon bosszant, ha valami akadályoz a tanulásban és a munkában. De emellett egy olyan kiterjedt szociális hálózatban élek, ami miatt gyakran kell átütemeznem a napi teendőket, és ez azért valahol mégiscsak jó dolog. Például most épp a kognitív pszichológia vizsgára készülök, közben válaszolok ezekre a kérdésekre, másnap öt órakor az Írók boltjában egy beszélgetés Laboda Robival és velem a versesköteteink kapcsán (az övé a Túlzások címet viseli).
KULTer.hu: Tavaly jelent meg az első regényed Én még sosem címmel. Mit szerettél volna közölni vele?
Szerettem volna megírni azt, hogy milyen jó gimnazistának lenni. Emellett azt, hogy a világon a legnehezebb dolog éppen a közlés; folyamatosan félreértjük egymást, sőt, saját magunkat is. Azt is célom volt elmondani, hogy az érzelmek intenzív megélése a legnagyobb jó a földön.
KULTer.hu: A Tilos az Á Kiadónál jelent meg az Én még sosem, ám időközben két könyvre is leszerződtél a Librinél. Idén ki is adtad az egyiket a Költészet Napjára, ez az első versesköteted. Mit szeretnél kommunikálni a címmel? A Nyílt láng használata kötelező?
Pontosan. Ugyan a tábla azt írja, hogy tilos és életveszélyes, de éppen ezért csakis ez éri meg: nyílt lángon égni, intenzíven élni.
KULTer.hu: Fiatal korod ellenére többek között az öregség, az elmúlás kérdése foglalkoztat. Mi ennek az oka?
Az emberlét maga: tudatában vagyok annak, hogy halandók vagyunk, és mivel egy viszonylag jól funkcionáló családban élek, ezért közelről – és érzelmileg mélyen érintetten – néztem végig néhány leépülést és halált.
KULTer.hu: Ugyan köszönőviszonyban van a slam poetry a költészettel, mégis vannak különbségek köztük. Szerinted melyek ezek a differenciák? Melyik fontosabb számodra: a költészet vagy a slam?
Előbb írtam verseket, mint slamet, és hamarabb is nyertem költőként országos versenyeket, mint slammerként. A slam poetry az életformám, a vers a titkos életem. A slam tett ismertté, a vers adja az önbizalmamat. A köszönőviszonynál én erősebb hasonlóságot érzek a két műfaj között: azt gondolom, hogy minden jó slam vers, vagyis megüti a szépirodalom színvonalát, és azért jócskán hangzanak el ilyen szövegek a mai slam poetry esteken. Ugyanakkor ennek a műfajnak szerves részét képezi az előadás is, a szövegnek hatnia kell abban a percben, amikor kimondják. A slam az „itt és most” kötészete.
KULTer.hu: Édesapád, Kemény István mellett nővéred, Lili is költő. Nehezedik rád valamiféle teher az ő sikereik miatt? Éreztél miattuk nyomást – ha csak egy keveset is – az írás elkezdését, folytatását illetően?
Az ő sikerük nekem nem teher, hanem büszkeség és öröm. Ha mélyen magamba nézek, akkor se nyomasztó. Kiskoromtól kezdve azt mondták nekem, hogy tehetséges vagyok, vagyis van bennem egy olyan nyelvi teremtőképesség, ami miatt fogok tudni írni, ha egyszer akarok majd. Én pedig ezt elhittem, és nyugodtan vártam, hogy megtanuljam a formát is kezelni. A nővérem 15 éves volt, mikor először publikált, én meg 16. Nem volt időm azon parázni, hogy milyen lesz a „költői pályakezdésem”.
KULTer.hu: A két köteted kéziratát megmutattad valamelyiküknek?
Mind a kettőjüknek, persze, sőt anyukámnak és a nagymamámnak, és néhány barátomnak is.
KULTer.hu: Tagja vagy az R25 antológia szerzőgárdájának. Mit gondolsz a költőgenerációdról? Ismersz olyanokat, akiknek szerinted még helyet kellett volna szorítani a kötetben? Kit/kiket gondolsz kiemelkedőnek belőle?
Nem szeretnék névsorolvasást tartani, de a legnagyobb hiányérzetemet nem tudom magamban tartani. Nagyon hiányzik a kötetből Kovács Márton, a 2014-es Sárvári Diákírók és Diákköltők Országos Találkozójának nyertese. A generációmra pedig nagyon büszke vagyok. Színes, tehetséges, erős, ami pedig újdonság és igazán ipszilonná tesz minket: vidáman és kreatívan használjuk az újmédia adta lehetőségeket. Bátran kijelenthetem, hogy meghódítottuk az internetet a költészetnek.
KULTer.hu: Az idősebb költőgenerációk közül kikre nézel fel, kiket tartasz példaképnek?
Ha lehet nagyon időset mondani, akkor Catullusékat. Egyébként majdnem klasszikafilológus lettem, úgyhogy eredetiben olvasom őket. Ha kevésbé idős szerzőre gondolok, akkor apámat. Úgy írni nagyon komoly dolgokról, hogy közben eredeti és szórakoztató az olvasmány, elég kevesen tudnak.
KULTer.hu: Idén a Rájátszáshoz csatlakozás is bearanyozza az éved: pároddal, Vitáris Ivánnal, az Ivan & the Parazol frontemberével nemrég a Margó Fesztiválon mutatkoztatok be. Mesélj az ott szerzett élményeidről!
Tényleg bearanyozza az évemet. A Rájátszás alapkoncepciója az, hogy a költők átírják a zenészek számainak szövegét, és fordítva. Amikor megtudtam, hogy a szervezők Vitáris Ivánnal tárgyalnak, akkor nagyon izgultam azért, hogy legyen kedve és ideje elvállalni. Örültem, amikor igent mondott. Először a promó fotózáson találkoztunk; amikor megérkezett, épp egy hatalmas humuszos szendvics volt a számban és a karomon folyt le a káposztalé. Aztán együtt maradtunk egész délután, mert kiderült, hogy lyukat tudunk beszélni egymás hasába. Azt hiszem, az utóbbi lejött a színpadon is. Ő a kedvenc szakítós versemet, a Lobogást választotta megzenésítésre, én meg biztonsági játékosként a Modernialt újraírásra. Nagyon megszenvedtem vele, a legnagyobb próbatétel mégis az volt, mikor el kellett küldeni Ivánnak. Aztán kiderült róla, hogy különös képessége van ahhoz, hogy megnyugtassa az embert.
KULTer.hu: Nővéreddel, Lilivel alapítottatok egy zenekart is, amely a Kisszínes nevet viseli. Mit lehet tudni róla?
Ez egy olyan „zenekar”, amely két akusztikus gitárosból és két énekesből áll, magunk írjuk és játsszuk el a dalainkat. Amikor az első komolyabb koncertünket adtuk, a nővérem 15 és fél éves volt, én meg 14. Volt egy időszakunk, amikor gyakran léptünk fel, ma már elég ritkán, mert nincs időnk rendesen gyakorolni. És sajnos nem fejeztük be a lemezünket sem, pedig már majdnem kész volt.
KULTer.hu: Jövőre is olvashatunk egy újabb Kemény Zsófi-könyvet? Ha igen, milyen koncepción alapszik majd?
Egy regényt írok. Címe még nincs, de az utazásról, a ,,menni vagy maradni”-ról szól majd.
KULTer.hu: Hogyan képzeled el magad 30-40 évesen?
Ugyanígy, csak jóval több regénnyel, verseskötettel, utazással, élménnyel a hátam mögött. És persze negyven évesen már családdal.
KULTer.hu: Végezetül, mit üzennél az olvasóknak?
Olvassanak minél többet! És tudjanak róla, hogy országszerte rendszeresen tartanak olyan slam poetry eseményeket, ahová csak úgy oda lehet sétálni, és megkapni egy olyan érzelmi és intellektuális impulzust, ami hetekig is kitart. Ne hagyják ki ezt a lehetőséget!
