Hétszünyű Kapanyányimonyók – e név hallatán kevesen vannak, akiknek ne kezdene derengeni egy szakállas gonosz manó, aki megette a forró kását valakinek a hasáról. (Szálingernél krumplipürét, de ez bőven belefér.) A Fehérlófia egyik legismertebb, legősibb mesénk; kultúránk, közös tudásunk egy olyan darabja, amelynek mindig volt esélye, lehetősége beleégni nemzedékek tudat(alattij)ába.
Arany László változata évtizedek óta állandó darabja az ötödikes tankönyveknek, de gondolhatunk Jankovics Marcell erős szimbólumrendszerrel élő 1981-es rajzfilmjére, vagy az Állami Bábszínház Hegedüs Géza és Kardos G. György által jegyzett 60-as évekbeli előadására. A Budapest Bábszínház 2013-ban bemutatott hat pluszos, tehát inkább kisiskolásoknak szánt Halálfia-előadásához Szálinger Balázs frissítette, korszerűsítette a mese szövegét. Ez a dramatizált átirat jelent meg 2015 elején az Orpheusz Kiadó gondozásában, küllemében, minőségében gyermek és felnőtt olvasókat egyaránt megszólítva.
A kortárs átdolgozást tekintve két meggyőző és szimpatikus vonás rögtön az elején rögzíthető. Az egyik: Szálinger rendkívül finoman bánik anyagával, megtartja a mesét mesének, nem írja „felül” az ismert történetet, nem helyezi át modern környezetbe. De főként nem él azokkal a hagyományos mesét mese(i)ségéből kimozdító, szubverzív eszközökkel, amelyekkel a közelmúltbeli és kortárs gyerekirodalom zseniális nagyjai – Lázár Ervin, Csukás István, Békés Pál, Darvasi László, Berg Judit – éltek és élnek. A csoda (ki)létének, a mesei alakoknak, mesei értékrendnek fel- és kifordításából keletkezett alkotások természetesen „érvényes” módon reflektálnak mai életünk meséhez, természetfelettihez, emberi értékekhez való viszonyulásaira, ám Szálinger mintha remekül ráérezne arra, hogy Fehérlófia nem erre született; hogy alakja és története a mai gyerekek (és felnőttek) számára is lényeges és aktualizálható vonásokkal bír, hogy őt és társait nem szükséges átalakítani macsó csávókká.
A közreadott mű másik fontos és jól tapintható erénye, ahogy az nyilatkozatokból és az Utószóból is kiderül, hogy a szerző végső szövegváltozata szervesen épül az előadásra, a szereplők beszédére, színpadi játékára, a jelenetek pergésére. A költői szöveg valóban ül a színpadon, és bár a bábjáték fotóival bőségesen illusztrált kötet olvasása is élvezetes, a valódi élményt mégiscsak az előadás „összművészete” adja meg: a színpadi játék, a mozgás, a zene és a darabot feszes egységben tartó látvány, a jelmezek, díszletek végiggondoltsága. És mindez így is van rendjén.
Szálinger Balázs átiratáról mégis érdemes beszélni, akár az előadás tükrében (amit még játszanak, bár elég ritkán), akár a szöveget önmagában vizsgálva. Már az is egyfajta (műfaji) elmozdulást eredményez, hogy az epikus mese drámai formában áll előttünk; az elbeszélő részeket is a párbeszédeknek – illetve a színpadi cselekménynek – kell kibontani, ezáltal még nagyobb hangsúlyt kapnak az egyes karakterek és azok megszólalásmódjai. Ugyanakkor a mese hagyományos működésének feltétele, hogy a szereplők megmaradjanak típusoknak, (mindössze) egy-egy tulajdonsággal rendelkező szimbolikus figurának. Ebben is megmutatkozik a fent említett finomság: Fehérlófia (ál)barátai úgy lesznek mulatságos és egy-egy hajszálvonással egymástól elkülöníthető karakterek, hogy közben mégsem kapnak saját egyéniséget, és nem is válnak a darabból kikacsintgató, kiszólogató, up-to-date alakokká. Hasonlóképpen jól sikerült a három királylányt kimozdítani a három (szép) lány jellegtelen formulájából, és némileg közelíteni a mai befogadóhoz. A három az egyben ötletével a „hisztérikus”, „flegmatikus”, „magabiztos” típusai sikeresen ötvöződhetnek.
De mindezek mellett a legfontosabb, hogy Fehérlófia is megmarad mesehősnek, hiszen az ő alakján áll vagy bukik a varázsmese-hősmese működése. Mitikus származása, kiválasztottsága, küldetéstudata, próbatételek során tett megnyilvánulásai mind sikeresen belül maradnak a mesehősöktől elvárt kereteken és értékrenden, karaktere se nem túldolgozott, se nem egyénített, se nem önreflexív, mindezek ugyanis a mese mint mese halálát eredményeznék.
Pedig jól láthatók azok a pontok is, ahol a szerző – mint Vasgyúró – elmozdítja a mesei határokat. A történet kezdete hosszan elnyújtott, mitikusra hangolt, ami végső soron a mese értelmezési keretét kínálja fel, olyan kapaszkodókat, magyarázatokat nyújt, amelyek általában a mesék „magától értetődő” működéséből, az epikus mozzanatok sorából kimaradnak. A darab első harmadában a Hangok és a Kar verbálisan is megkezdik a hős beavatását: előlegezik, átadják mindazt a fizikai, szellemi, érzelmi, morális tudást, amit majd Fehérlófiának a hőstettek során kell megtapasztalnia, végigjárnia, megélnie, tehát – már előre – felfedik a szimbolikus cselekvésrend értelmét, jelentéseit. A ritmusokba, ismétlésekbe szedett versbeszéd – az előadás sejtelmes közegével, mozgásrendjével – mintegy világ- és létmagyarázatként hangzik, és a drámai költemények filozofikusabb hangütését idézi fel, leginkább talán Vörösmarty Csongor és Tündéjének világát, főleg, hogy a romantikus mű is egy közismert meseanyagból kovácsol – mint Vasgyúró – súlyos, létértelmező darabot. Míg Vörösmartynál a boldogság elérésének, elérhetőségnek kérdései, Szálingernél az ember felnövekedésének, világba való beilleszkedésének lehetőségei állnak a középpontban.
Ám a világértelmező alapok megteremtését követően a mitikus, önmagát értelmező szál háttérbe húzódik, átadja a helyet a (hős)tetteknek, mozgalmas párbeszédeknek. Azonban ha jól figyelünk, a mese különböző pontjain visszacsatolhatunk a kezdetekhez, a Hangok által mondottaknak mintegy jóslatszerű beteljesedését nyugtázhatjuk. Nem szükséges, hogy a gyermekekben mindez tudatosodjon, nem is fog, nem is kell, mégis jobban követhetővé, könnyebben értelmezhetővé teszi számukra a mese cselekményét, hiszen (tudat alatt) van hová, van mihez kapcsolni az eseményeket.
Mindebben az a nagyszerű, hogy ezt a komplexitást a nyelv által teremti meg a szerző; a megszólalások elhelyezése, a motívumok, részletek ismétlésrendje, a nyelvi regiszterek szerencsés kevercse által. A Fehérlófia nyelve természetes, egyszerű: rövid közlések, egyértelmű (ki)jelentések, jól követhető emberi intenciók. A stílusnak ez a letisztítottsága egyformán teret ad a mitikus beszéd időtlenségének, általánosságának, törvényszerűségének, a szereplői szándékok – nem cizellált lelkek, egyszerű fanyűvők –, érzelmek kifejezésének, a céltudatos főhős kibontásának. Ebbe az egyszerű, de azért a költőiséget egyáltalán nem nélkülöző regiszterbe keverednek a beszélt nyelv elemei, „mai” kifejezések – mint például beszól, hülyeség, vetít, ő a főnök, dögunalmas stb. –, de mindvégig mértékkel adagolva, anélkül, hogy öncélúvá vagy feltűnővé válnának.
A Fehérlófia tehát beavat(ód)ástörténet. S ha a mese mai érvényét keressük: mindannyian kiválasztottak vagyunk, mindenkinek végig kell járnia saját útját, fel kell nőnie, be kell avatódnia a világba, a társadalomba, az emberi kapcsolatokba, a csalódásokba és a sikerekbe. A mese ráadásul több rész- (vagy nem is annyira rész)kérdés felől is érinti ezt az óriási halmazt: származás, kötődés-elszakadás, barátság, bajtársiasság, szerelem, elköteleződés. Kiválasztottság mindez annyiban, hogy végeredményben mindenkinek egyedül kell bejárnia a saját útját, mint egy (mese)hősnek – segítők és akadályozók között –, s nagyobb a tét, mint bármilyen virtuális szerepjátékban: egyedül kell győznie és áldozatot hoznia, egyedül kell leszállnia az alvilágba, legyőznie démonait és végül megszereznie a királylányt. Szálinger zárlata meseien optimista, de mégsem elszállt, inkább óvatosan bizakodó, benne rejlik a mai ember – élettől, megéléstől való – minden félelme, bizonytalansága is: „Királylány: Te vagy a dal, mit a szívem talált. / Nem tudja még, félve dúdolja csak. Fehérlófia: Visszajöttünk, mert láttuk a halált. / S az életnél nem volt izgalmasabb.”
Szálinger Balázs: Fehérlófia, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015.
A fotókat Éder Éva készítette.
