Hat ország tizenöt alkotója szerepel az 52. Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep tárlatán, ahova a kuratórium által bezsűrizett munkák kerültek, melyek mostantól Hajdúböszörmény város és a művésztelepet üzemeltető alapítvány gyűjteményét gazdagítják. Az esemény alkalmával Drozsnyik István vehette át a Káplár-díjat. Alább a 2015. július 18-ai megnyitó szövegét adjuk közre.
Mivel a művészeknek nem kellett előre meghatározott tematikát körüljárniuk az elmúlt két hétben, többnyire az általuk már eddig is kedvelt technikákat és témákat alkalmazták. Nem meglepő tehát, hogy nagyon széles skálán mozognak a munkák mind vizuális formanyelvüket, mind pedig tematikájukat tekintve. Ennek ellenére is találunk azonban izgalmas egybeeséseket, összekapcsolódásokat a művek között.
Ha figyelmesen járjuk végig a tárlatot, több olyan képet veszünk észre, amelyen a szöveg nemcsak aláírás formájában van jelen, hanem szándékolt képépítő elemként is. Leghangsúlyosabban a tavalyi Káplár-díja miatt az előző hetekben egyéni kiállítással is bemutatkozó Gajdán Zsuzsa alkalmazza a kézírásos betűket képalkotó elemként. Az Itt vagyok című mű – szép, jobbra dőlő, hol lefelé, hol pedig felfelé tartó, így az érzelmi hullámzást érzékeltető – betűi a művészre jellemző merész színtársítás által teremtett képi térbe kerültek be, az arany, a vörös és a fekete hármasságába. A cím is azt erősíti, hogy a munka az alkotó jellegzetes világát igyekszik szintetizálni, jelenvalóvá tenni. Hasonló gondosságot, ám organikusabban egybeérő színvilágot alkot, s ezzel a természet nyugalmát idézi meg Gajdán Zsuzsa másik, Visszatérő álmok című képe, amelyen fatörzsszerű alakzatként érnek egybe a hosszanti foltrendszerek.
Az Indiából érkezett Dr. Vimmie Manoj szintén megmarad a tőle megszokott képi világnál, nem szakad el a kissé merev hindu nőalakoktól, melyeket némi sejtelmességgel igyekszik ábrázolni. A tudatos és a tudattalan I-II. című képeken ugyanakkor a nők mellé megfestetlen arcok kerülnek, amelyek a reinkarnáció körforgásában való arcváltás, a folytonos átmenetiség állapotát jelzik.
Bészabó András itt látható képein közvetlenül nem felismerhetőek régi festményeinek jellegzetes szimbólumai – például a létra vagy a madár –, a metafizikai távlat mégis egyértelműen érzékelhető most is. A transzcendenssel való kapcsolat médiumaiként tűnnek fel a tényleges tárgyi mivoltukban nehezen beazonosítható, a figurális ábrázolástól való elszakadást viszont megakadályozó formák egy folyamatos mozgás érzetét keltő környezetben.
Burai István Útvesztő I-II. című képei formanyelvükben hasonlóan átszellemítettek. Hiába keressük a festő jellegzetes, visszatérő figuráit, a királyt vagy a bohócot, a képeket a labirintusszerű nagyobb fekete foltrendszerekre került, élénk, apró vonalmintázatok tagolják, melyek leginkább az azték vagy inka rituális ábrázolások világát idézik fel.
A textilművészi gondosság szépen jelenik meg az idén Nívódíjjal jutalmazott Fekete Nóra alkotásaiban. Izzás című képe és másik, cím nélküli kollázsa is az akvarellfestékkel és pasztellel kidolgozott felületekbe épített színes hosszanti csíkokkal, az egymás alól előtűnő színrétegekkel ér el díszített kelmefelületszerű, különleges hatást, s ebben a kísérletezésben most láthatóan messzebbre is merészkedett a művész, mint korábbi, kevesebb színnel dolgozó, letisztult kollázsai esetén.
Az alkalmazott fotográfusként dolgozó Horváth Tamás Ugye, hogy… és Ugyanúgy című négyzet alakú képein a szokatlan képarány-választás is azt a futurisztikusnak mondható hatást erősíti, amit a minimálisra redukált, geometrikus elemekre tagolt környezet és a fiatal modell alakja közti, spontánnak nem nevezhető viszony kelt a nézőben. Érdekes, hogy a fotós fekete-fehér képvilághoz társítja mindezt, s hatásos megoldás, hogy az átgondolt rendet az Ugyanúgy című képen a modell arca melletti falfelületre helyezett portréval töri meg.
A művésztelepnek otthont adó város tájai sokak számára meghatározó inspirációs forrássá váltak az elmúlt hetekben. Az Oroszországból érkezett Jurij Ponomarenko a jellegzetes külvárosi utcákat és a termőföldeket idézi meg Hajdúböszörményi határ és Városszéle című, természetelvű szemlélettel készült képeivel. A román Nicolae Suciu vibráló, különös tájait a növényzettel színezett dombok és a síkságainkon gyakori viharok ihlették meg. Ez a csapongó színkavalkád a maga élénkségével Potyók Tamás koloritban szintén gazdag, ám jóval fegyelmezettebb és kimértebb olajfestményeit juttatja eszembe, aki ezen a tárlaton viszont pasztellképeivel szerepel.
Potyók Tamás Horizontja az alföldi tájat jeleníti meg: vibráló, ibolyaszínű égbolt, a sárgás égalji felhők a naplementét jelzik, s a színek visszaderengenek a füves síkon elterülő pocsolyáról. A Strandolás ezzel a képpel rokon színvilágú, ám rajta a mesterséges víz és a benne lévők szolgálnak modellül. Szépen megfigyelhető, ahogy a vízfelszínen visszatükröződik az alakok öltözékének fehérje és pirosa.
Kovács Bertalan expresszív környezetbe helyezi a magaslati perspektívából ábrázolt lovakat a Kánikula című olajfestményen, melyen bátor színtársítások és redukált formák teremtenek élénk hátteret a fekete, szürke és fehér állatoknak. A Lovak a térben című képe színvilágában sokkal visszafogottabb, a térbeli viszonyok, a dolgok távolsága-közelsége azonban itt még összetettebbé válik.
Drozsnyik István rajzai leginkább Joan Miró gyermeki szürrealizmusának és Vaszilij Kandinszkij kavargó absztrakt expresszionizmusának világát idézik, annak ellenére is, hogy itt nem színfoltokból összeálló festményekről, hanem grafitrajzokról van szó, melyekbe úgy dolgozott bele színes ceruzákkal a művész, hogy a néző figyelme a közvetlenül felismerhető tárgyi részletek helyett elsőre inkább a megformáltságra helyeződik. Csak ezután, már a címek ismeretében kezdjük el felfedezni a figurális elemeket, például a baromfikat és a jellegzetes kerítést a Levelek Hajdúböszörményből című képen, a művész alapmotívumaként működő széket a Síkmagányon, vagy a holdat a tárlat kétségtelenül legleleményesebb elnevezésű munkáján, A székek a szabadban éjszakáznakon.
A szlovákiából érkezett František Turcsányi Liu-liu című akrilképén a kavargó, egymásra rétegződő ecsetvonások és vonalas visszakaparások közül bontakoznak ki Hajdúböszörmény jellegzetes helyszínei, a Bocskai- és a Csodaszarvas-szobor mellett feltűnik a görög katolikus templom alakja és egy kínai áruház neve is, ami a kép címéül szolgált, ebben pedig érezhetünk némi iróniát.
Durucskó Zsolt, Beszélnünk kell! című rajzsorozatának első két részén egymással szembefordított arcpárokat látunk, melyek geometrikus formákból rendeződnek össze. Archimboldo képei juthatnak eszünkbe, aki gyümölcsök és zöldségek kompozícióba rendezésével hívta létre egyéni hangú manierista portréit. Durucskó láthatóan apró fémtárgyakat használt, s a lap alá helyezve satírozta át őket, az így kirajzolódó formák egymás mellé és egymásra rendezésével hívva létre az arcokat. A frottázs technika különlegesen leleményes és biztos kézzel készült darabjai ezek a kisvárosi emberarcokat idéző munkák.
Hasonlóan figyelemreméltó a belső kiállítótérben az a négy képből álló, s egy installációval is szoros kapcsolatba lépő műcsoport, amely Lódi Gábor és a hollandiai Lidwien Schuitemaker közös munkájának eredménye, akik Fekete Nórához hasonlóan Nívódíjban részesültek. Lódi Gábor Botos babák című installációja térbe helyezi mindazt, ami a képeken megfigyelhető, ám nehezen felfejthető. Lidwien Schuitemaker akrillal felülfestett kollázsai mintha valamiféle indázó csontozat részleteit idéznék meg szürkéskék árnyalatban, két oldalról Lódi Gábor fehérre színezett belső szervszerű formái övezik képeit. A közös háttérszínen kívül egy-egy apró piros vonás is egybetartja a négy munkát, s ez a fehérbe helyezett piros, az árnyékok által keltett szürkével különleges, elnyúló formákként köszön vissza Lódi Botos babák című gipsz-hungarocell installációján, mely sterilitása ellenére is egy organikus létező összetettségével bír.
Láthatjuk tehát, hogy a Hajdúböszörmény által inspirált tájképektől a metafizikus érdeklődésből fakadó, nagyon különböző formanyelvű képeken át a technikai kísérletezésekre, személyes formanyelvbeli megújulásra és határkeresésekre koncentráló művekig mennyi mindent találunk ezen a majd félszáz munkát bemutató tárlaton, mely elsődlegesen mégiscsak egy élményekben gazdag időszak lenyomata. Az itt látható képek előtti elidőzés közben egyebek mellett az is kiderülhet, hogy a távolabbról érkező alkotók számára mi teszi különlegessé ezt a várost, s így valamelyest az önismeretünk, a Hajdúböszörményről kialakult képünk is gazdagodhat.
Az 52. Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep zárókiállítása a hajdúböszörményi Sillye Gábor Művelődési Központ és Közösségi Házban tekinthető meg 2015. augusztus 6-ig.
