Pörköltszagú angyalok
Kutya fut át srégen a falu főutcáján, a nyári forróságban foltokban megolvadt az öreg aszfalt. Cikkan a nyár, világoskéken vibrál-remeg az égbolt, mint egy fiatal lány orgazmusa. Traktor alakja remeg a távolban, lassan közelít, nagyokat huppan benne a sofőr, sietnie kell, időben oda kell érjen a kultúrházba. A sofőr mellett kisfiú gubbaszt a traktorablakban. Apja többször rászól, ne dőljön a koszos üvegnek, piszkos lesz a szép ruhája. Apró műanyagfeszület himbálózik a visszapillantó tükrön, ezt figyeli a kisfiú, a lehunyt szemű alakot. Nagyot ugrik az öreg traktor, mikor a motort leállítja a férfi. A kisfiú leugrik a fűbe, beszalad a kultúrházba. A kultúrház kavicsos parkolójába ekkor kisbusz gördül. Csikorognak a kövek a kerekei alatt, ahogy a sofőr lassan manőverezve rátolat a bejárati ajtóra, majd a hátsó ajtót felnyitva hangszeres dobozokat kezd el kipakolni a kavicsra. Hangyák másznak a gitártokra, az erősítő fityegő kábelét tarka macska kezdi szaglászni.
Odabent az épületben gyülekező tömeg beszélget, kisebb-nagyobb csoportokba verődve. A fiú a mosdóba siet, útközben szlalomozni kényszerül a mosdóból kilépő emberek között. Huszonéves lányok harmincöt körülire próbálták sminkelni magukat, a harmincöt körüliek huszonévesre, jut közben eszébe. Férfiak egy csoportja tálcáról issza a pálinkát. Ma este is a huszonéves férfiak negyven körülire isszák magukat, gondolja a fiú slicclehúzás közben, az idősebbek egészen kisfiúra. Senki sem törekszik a valós korára, vonja le a következtetést. Csak a lakodalmas kutyák és a zenészek, ezt a fiú már pisilés közben gondolja. És a konyhás nénik. Aztán a falra néz, a vécétartály alatt ákombákom betűkkel egy régebbi lagzi emléke: „Hülye minden lagzis zenéz!” Alatta meg, hogy „Díppörpül a zene, nem ez a fos!” A mondat végén elnyomtak a falon egy cigarettacsikket, mintegy nyomatékosítva mindezt. A kisfiút feldobja a két mondat.
Dolga végeztével eligazítja ingét, ne legyen csálé, majd a kialakuló tömegben szüleit kezdi el keresni. Miután megtalálta azokat, együtt indulnak a többiekkel, beállnak a sorba, felveszik a menet ritmusát, apjával elől lépdelnek, anyja mögöttük az egyik rokonnal. Anyjuk hátulról megigazítja az apja gallérját, lesöpri válláról a korpát. Majd szintén hátulról igazgat kicsit a fiú nadrágszárán, közben a mellette lépdelő rokonnal túlzott, éneklő modorban beszélget. A násznép ólmos lassúsággal masíroz végig a falu főutcáján, nagy tarka illatos hernyó. A menet végét két zenész zárja. A dobos unottan veri a rekedt pergődobot, a szaxofonos vidám dallamokat ereget a szélbe, a szél felkapja azokat és messzire viszi, egészen a vasútállomásig, ott halnak, némulnak el a dallamok az üres tehervagonok fémszagában. A porták elé kiült nyugdíjasok hosszan nézik az előttük elhaladó menetet, hunyorognak. Úgy beszélnek egymáshoz, hogy közben alig mozog a cérnaszájuk, csendes megjegyzéseket tesznek az előttük felvonuló násznép érdekesebb részleteire. Napokig megélnek majd a látványból.
Mint minden lakodalomban, itt is vannak a késők, az örök késők, akik mindig fél órával később érkeznek mindenhová. Az egyik koszorúslány családja is ilyen. Autóval érkeznek a menet mögött, nagy ívben kerülik ki a sort, mintha a rokonság neheztelésén úgy tudnának enyhíteni, hogy a lehető legnagyobb távolságot tartják a lassan gyalogló násznéptől. Valaki elkurjantja magát, néhányan felnevetnek.
Az érkező autóban izgatott emberek ülnek. Apuka vezet, anyuka izzad az anyósülésben, próbálja úgy törölni arcáról a verejtéket, hogy közbe ne kenje el a sminket. Elkeni. Apuka vihogva mondja neki, hogy úgy néz ki, mint egy csatába induló apacs indián, anyuka erre vidáman vállon bokszolja apukát. A hátsó ülésen az egyik illatos koszorúslány végez korrigálásokat a sminkjén, majd felnézve rögzíti arcán az általános koszorúslánymosolyt. Az előtte ülőket nézi. Anyuka blézerén, hátul, a váll irányába pók mászik, de a lány nem mer szólni, mert úgy emlékszik a régi filmekből, hogy az apacs indiánok hirtelen haragúak. Közben a pók irányt változtat és mikor az autóval a presszó előtt haladnak el, már anyuka haján gyalogol. A nyolclábú minden lépés után újat kell fogjon, minden lépést megismétel, mintha bizonytalan lenne. De az is lehet, hogy csak anyuka hatéves hajlakkjába ragad bele újra és újra. Apuka vezetés közben egy pillanatra megnézi a presszó bejáratát, mintha ismerőst keresne, vagy valami megnyugtató témát. A presszó előtti rozoga asztalnál két melós ül micisapkában, sört isznak, közben apukára néznek és biccentenek a fejükkel. Mindenkinek biccentenek, a falubeli ismerősöknek valamivel mélyebbeket. Ezen a koszorúslány annyira meglepődik, hogy ő is visszabiccent. Közben azon csodálkozik, hogy a melós sapkákban miért nem izzadnak a kocsma előtt ülők. A sor eleje felé közeledve apuka lassít, majd megáll, a koszorúslány kiszáll, szaporán belépdel a menetben megbeszélt helyére, arca kipirult. Kipirult, mert nyár van, kipirult, mert fiatal és kipirult, mert szégyelli, amiért késtek. Automatikusan gyorsabban gyalogolna, mint a többiek, tizenkét másodperc kell, hogy felvegye az évszázados, ösztönös lakodalmasmenet-ritmust.
A polgári és az egyházi esküvő után visszaindul a násznép. A visszafelé utat már felszabadultabban teszi meg. Egyelőre mindenki a szertartás hatása alatt van, néhány kislány arra gondol, hogy neki is ilyen szép esküvője lesz, a menetben úgy próbálnak nézni, mint az oltár előtt térdeplő menyasszony az igen kimondása előtti századmásodpercben. A korosabb férfiak és nők közül többen saját ifjúkorukra gondolnak párás tekintettel, néhányan irigykednek, miből lehet pénze az ifjú házasoknak új autóra. A násznép huszonhárom tagja már a hamarosan fogyasztandó húsleves felszínén úszkáló zsírpötty-flottákról ábrándozik, további tizennégy ember (9 férfi és 5 nő) reméli, hogy a rántott hús panírja a nekik megfelelő módon omlós lesz. A násznép öt tagja a paleolit étrendre esküszik, közülük két férfi azokat a gondolatokat próbálja most összeszedni, melyekkel egy esetleges későesti vitaszituációban egy ittas mindenevővel szemben kellő súllyal tud majd érvelni a paleolit étrend mellett.
A násznép egyik férfitagja unatkozik az ünnepi menetelés közben, ám mivel vidéki filmrendező, fejben dolgozni kezd. Lehetne jobb is a rendezés, gondolja visszanézve a mögötte gyalogló násznépre, a világítás sem előnyös nekik, folytatja a belső monológot. Még nem sejti, hogy a kultúrházba visszaérve, a harmadik pálinka után arról fog előadni a hivatalos videósnak, hogy a szakember a végén a polgári esküvőből nyugodtan húzhat majd egy keveset, és szerinte a statiszták gyengén teljesítenek, nem érdemlik meg a gázsijukat.
Az egykori focista világoszöld zakóban ballag a sorban. Nem szeret szerepelni, ezért kissé zavarban van a sok régi és új rokon előtt. Feleségével otthon, indulás előtt hosszan vitáztak a kanapéra fektetett ruha felett, a férfi cikinek tartja, a nő fessnek, már az anyjának is mennyire tetszett ez a ruha 1992-ben. A focista két kézzel mutogatott a ruha irányába, hosszan részletezve az előnytelen részleteket, a világoszöld színre, mint refrénre egy popslágerben (melynek íze salétrom és vaníliapuding elegye), többször visszatért. Végül, mikor az érvek áradása már a rokoni kapcsolatok partjait kezdte nyaldosni, a feleség (valamikori gépírónő a téeszi időkből), hangosat dobbantott bal lábával, mindig ez volt a pont a vita végén. A csattanásban megállt az idő, a tér egy pillanatra megdermedt. Erre, a régi falak között visszhangzó, majd lassan elhaló dobbantásra gondol most a focista. Mellette haladó felesége az előttük gyalogló strandmester rokon hurkás tarkóját nézi. Közben arra gondol, van aki tarkóval harapja a levegőt. A focista meg, hogy melyik oldalról szerelné a strandmestert, ha éppen akcióban lenne és a köpcös rokonnál volna a labda. Az izzadt tarkó redői ritmikusan rugóznak, szét, majd össze, ahogy lépdel a strandmester.
A lagzis menet időközben visszaért, éppen beveszi a kanyart a főútról a kultúrház udvarának irányába. Füttyögés, autódudaszó, a távolban jégkrémes autó bugyuta dallama. A szomszédos portákról ugatni kezdenek a kutyák. Kövér konyhás nénik állnak a konyhaajtóban, és a gőzölgő katlanok körül kezüket kötényeikbe, konyharuháikba törlik hunyorogva. Csípőre tett kézzel nézik a közeledő násznépet, mint akik mindent tudnak a rokoni kapcsolatok rezdüléseiről, a rokoni szálak színeiről és fonákjairól, a nászéjszakák szenvedélyeiről, a földhöz vágott tányérok csörömpölései utáni csendek kilométeres, ködös, nehéz mélységeiről. Mosolyognak a konyhás nénik: pörköltillatú angyalok. A kultúrház díszítése közben az egyik világoskék lufi rögzítő madzagja kilazul, majd, miután teljesen kibomlik, vidám mozdulatokkal engedi át magát a nyári szélnek, épp a konyhás nénik és a főzés utolsó fázisában rotyogó ipari mennyiségű húsleves irányába. A konyhás nénik, korukról és egészségi állapotukról egészen megfeledkezve, önfeledten veszik célba az ugráló, pattogó kék gumihólyagot, nehogy a készülő ételben landoljon. A kazánház ajtajáig kergetik kuncogva-huhogva, ám mielőtt még a jelenetet látó focista felkiáltana, hogy a Teri néni lesen van, már eltűnik a kék lufi a kazánház sötét ajtónyílásában.
A vőfély megálljt int. A násznép, mint egy színes-langyos tehervonat, lassan megáll. A rokonság az emberi kíváncsiság és a kimondatlan, íratlan lakodalmas törvényeknek engedelmeskedve fél karéjba rendeződik a lelkesen mutogató vőfély körül. A focista hátrahúzódik, eltávolodik a rokonságtól, cigarettára gyújtva számolgatja, ha innen kellene szabadrúgást végezni úgy, hogy a kultúrház kitárt kapuszárnyai képeznék a kapufákat, a félrészeg vőfély lenne a kapus, akkor milyen szögben, milyen erővel kellene a labdába rúgnia a gól érdekében. A rendező a borostás, csálé orrú focistában azonnal meglátja a vadnyugati hőst, aki a vadnyugati naplementébe néz éppen. Odamegy hozzá, és azt javasolja, menjenek be, igyanak valamit. A rendező szerint a vőfély egy szánalmas ripacs, látni sem bírja. A focistának mindegy, addig sem ácsorog tanácstalanul, bólint, mehetünk. A bejárati ajtó melletti kis asztalra előkészített nagy kerek tálcán kitöltött pálinkák sorakoznak, mint különös miniatűr hadsereg. A fogadó személyzet is a kapu felé iramodott, mikor hallották az érkező tömeget, így most felügyelet nélkül maradtak a vastag illatú, karcos szeszek. A két férfi a násznéptől elfordulva iszik meg két-két pálinkát, véreres tekintettel néznek vissza, nem jön-e valaki. Abban közösen és immár összetegeződve megegyeznek, hogy ez a derék falusi ital kemény, mint a vasúti sín. Elindulnak a sós sütemények halmai felé.
A rendezvényház ajtajában egy kisfiú és egy kislány tűnik fel. A kisfiú elcsen egy habos, krémes süteményt, rátesz a habra egy bogarat, így adja oda a kislánynak, és közben azt ígéri, egyszer elveszi feleségül. Kacag a kislány. A zenészek a színpadra lépnek, egyikük gyorsan enni kezd, legyen erő estig, mert a jóllakott, szeszes hangulatú násznép talpa alól nehezen kopik ki a csárdás. Gyorsan rántott húst harap, mellé almás lepényt, nincs idő rendes köretre. Újabb kisfiú érkezik. A két fiúcska spannolja egymást. Egyikük azzal próbál imponálni a kislánynak, hogy nagy túlzásokkal köszön a násznép tagjainak, mintha mindenki közeli ismerőse lenne. A józanokat magázza, kezicsókolom, jó napot, a már kissé italosakat tegezi, szevasz Laci bácsi! A násznép leül a hosszú asztalsorok közt, és a vőfélynek engedelmeskedve evőeszközeivel kocogtatni kezdik az előttük lévő tányérokat. Az ifjú pár összecsókol, az első csókot még további tizenkettő követi majd.
A fotót Dira Zoltán készítette.
