A szervezet a nyári hőség idején is igényli az irodalom formájában bevitt nélkülözhetetlen tápanyagokat, ízlése azonban megváltozik, hiszen előnyben részesíti a gyomorkímélő, hűsítő falatkákat, a rövid, de erős impulzusokat. Irodalmi ínyencek kánikulai problémájának orvoslására kitűnő gyógyírt kínál a kéthavonta megjelenő Szépirodalmi Figyelő Gasztro-száma.
A lap már jelentkezett hasonló tematikus blokkal a 2012-es év első számában, amelyben a tanulmányrovat foglalkozott a gasztronómia és az irodalom kapcsolatával, többek között Krúdy „kulináris elbeszéléseit” vagy az ízlelés szemantikáját vizsgáló szövegekkel. A mostani kiadványban – a lap bő 10 éves története során először – a szerkesztők szépirodalmi alkotókat kértek fel arra, hogy „egy-egy történetbe ágyazott receptet, esetleg receptbe ágyazott történetet” írjanak a folyóirat hasábjaira. Mielőtt belekóstolnánk az izgalmas, változatos és hosszú menüsorba, a Szépirodalmi Figyelő profiljának megfelelően először azokra a szövegekre tekintünk, amelyeket az első félév periodikaterméséből válogattak ki számunkra, mert érték itt is akad.
A gasztro blokk emészthetőségét ellensúlyozza a másodközlések komolyabb hangütése, Lengyel Ferenc és Oláh András verseiben meghatározó a vándorlás állapota. Előbbi szövegben a sorssal összefüggő egzisztenciális bizonytalanság pulzál a lírai én kérdéseiben: „A sors ilyen: nem küld el, nem marasztal. / Semleges szemmel néz téged. Kivár. / Égtájak közt megbékélsz-e magaddal?” (Átirat). Oláh szövegének megszólalója a másik elvesztése miatt kezd utazni, a verset átható képek az otthontalanságról, magányról tudósítanak, hiszen „a szorongás megmérgezett mindent / mint földet a lehulló diólevelek” (Visszafelé). Nagy Hajnal Csilla prózája egy nő hetét mutatja be szenvtelen stílusban. A Hét: Anna énelbeszélője férfiakkal és nőkkel létesít szexuális kapcsolatot, pszichológushoz és anyja volt szeretőjéhez jár. A kilenc rövid szekvenciából álló elbeszélés tömör utalásokkal képes plasztikus képet adni a szereplő családi hátteréről, magányáról és a mókuskerék örvényébe került lét kicsinyességéről. „Aztán én is tévedhetek. Talán valaki más földöntúli örömöt lelne benne, ha azt csinálná, amit akar. Én ugyanis tulajdonképpen azt csinálom. Épp ezért volt alkalmam rájönni, semmit sem igazán érdemes és kielégítő akarni, ha bármi lehet az. Aztán én is tévedhetek, de nem is érdekel igazán, hogy tévedek-e.”
Tóth Erzsébet eredetileg a márciusi Alföldben közölte Társas gőz című versét, a majdnem csupasz fürdőző testek látványa egyszerre gúnyosan vicces, hiszen „háj néz szembe hájjal / kezdődő, szégyenlős, komolytalanul / felcsúszott kilók / és méltósággal viselt hájkolosszusok / női, férfi, öreg és fiatal hájak”, másfelől az a konzumcivilizáció fölötti ítélet miatt szociális érzékenységgel is párosul. A kulturális és osztályjegyektől megfosztott meztelen testek vonulása, a lepelnélküliségük egyúttal az isteni ítélet szcenikájaként is olvasható. Gortva Tamás Öngyilkosság című szövege nyíltan a halállal foglalkozik, a mélybe ugró utolsó gondolatait olvashatjuk. A vers hatása az egyszerű, szikár mondatokban, valamint az életeseményeket rövid utalások formájában fölvázoló szerkesztésben keresendő, a haláltapasztalat az életút összegzése: „Mindegy is. Csak azt bánta, hogy elkalandozott, és lemaradt a saját / haláláról.” E szövegek (és a szemle keretei miatt kimaradó egyéb művek) újraközlése esztétikailag indokoltnak tűnik, ugyanezt a kritériumot kevésbé igazolja vissza Pruzsinszky Sándor Attila redivivus című novellája, mely nem mást tartalmaz, mint József Attila feltámadását születése 100. évfordulóján. Útja a költő életének meghatározó helyszínein vezet át, míg végül egy reklámügynökség filmet forgat vele, amelyben önmagát alakítja. Értelmezhetjük ezt erős didaxisként (a jelenben ennyit ér József Attila szelleme), illetve úgy is, hogy a kultikus életútból nincs kilépés, hiszen ismét a felé közeledő tehervonat az utolsó képünk róla. Az elbeszélés arra is rávilágít, hogy a kultikus beszédmódból sincs kilépés, legalábbis úgy nem, ahogy Pruzsinszky művében. Erre azonban nincs reflexió, helyette dilettantizmusról árulkodó párbeszédeket, erőltetett körülírásokat kapunk.
A kulináris blokk feltételei és a felkért alkotók lehetővé tették, hogy heterogén szövegcsoport jöjjön létre, ami inkább a műfajok sokszínűségében érhető tetten, semmint az ingadozó színvonalban. Néhányan szorosan értelmezték a felhívást, azaz egy recept köré hoztak létre történetet. Így üdvözítő lehet többféle olvasói módszer, hiszen azok sem csalódnak, akik pusztán a haszonelvre törekedve veszik kezükbe a folyóiratot, mert máris gazdagabbak lehetnek többek között a kecskecurry (Prágai Tamás), a sárga gévagomba (Király Farkas) vagy a különleges, vörösboros-tintás rizotto receptjével (Géczi János) – ezek az alkotások sem nélkülözik a humoros hangoltságot. Több elbeszélésben a főzés, az étel az emlékezéssel kapcsolódik össze, ilyen Egressy Zoltán írása is. Az anyámféle krumplifőzelék elkészítése csakis pontatlanul, az eredeti recept átírásával lehetséges, hiszen az anya nélkül nem lehet ugyanaz a főzelék, amely inkább azért lesz fontos, mert képes felidézni az anya mozdulatait, mondatait. Vörös István szövege a leghosszabb, ebben egy másfél esztendős gyermek családi körülményeibe és – az autentikus elbeszélés kritériumait elhagyva – a tudatába tekinthetünk be. A rántotta készítése lázálomképekkel vegyül, az idősekkel élő Petike szüleiről kevés információt tudunk meg, ezekből és a tárgyi eszközökből a múlt század derekára, illetve emigrált vagy börtönbe került felmenőkre következtethetünk.
Jánossy Lajos szövege a mese kódjait hívja elő, egy készülő nagyobb mű részletében megismerhetjük Kabatek Rudit, akiről az is kiderül, hogy ő a finomfőzeléket szereti. „A finomfőzelékről köztudott, hogy a legmegtévesztőbb nevű dolog a világon.” Hasonló megoldást választ Csík Mónika, aki az egérfarknyi kontyot viselő asszony egyedi madárkalácsának titkába avatja be az olvasót.
Többen politikai és publicisztikai sík felé lépnek el a receptjeikkel. Az egyik legötletesebb és legszórakoztatóbb Sándor Zoltán írása, melyben J. K. író elmondja, hogy mik a jó magyar regény sikerének összetevői. Ezt a csevap példázatával mutatja be J. K., hiszen ahogy a regény esetében, a csevapnál is ügyelni kell a megfelelő alapanyagokra (történelmi téma családregénybe oltva), az összedolgozásukra (gyermeki nézőpont) és a sütés fortélyaira („lírai/meditatív nyelvezet”). Tartogat még meglepetéseket a rövid szöveg, érdemes utánajárni.
Térey János nem tud hibázni a Szegfűszeges pulykasült-duettjével. A vers és a nagyon rövid dialógus közötti műfaji mezsgyén elhelyezkedő szövegben a szakács és a politikus nem egymáshoz intézett szavait olvassuk: „RADÁK: Fölszámoltam az elvadult személyi kultuszt! / a pénzügyeinket stabilizáltam… / Mind szorgos volt, akinek dirigáltam. // SÉF: A fűszereket jól bedörzsöltem a húsba…” A talán Radáknak készített pulyka akár egyfajta bizonyíték lehetne a politikus érveinek cáfolatára, a humoros rímelés mindenesetre idézőjelbe teszi a ideális állami berendezkedésről adott vázlatot. Kollár Árpád a vajdasági magyar irodalom történetének fő célkitűzésére keresi a választ, arra, hogy „meg kell írni azt, ami van, mégpedig egy új és önálló irodalom boltozata alatt. […] Csakhamar rájöttek azonban, hogy nagy szarban vannak. Szó szerint. Itt a nincs a legnagyobb van. No meg a trágya.” Így aztán kiderül, „a pusztítás, a bontás, a rontás büszke Paganinijei” között kell keresni a bácskaiak hőseit. A Bácskai Magyar Trolltár TOP 10-esébe éppen befért Dani Zoltán, vajdasági magyar tiszt története, aki „mestertroll”, hiszen lelőtte az amerikai lopakodó gépet, valamint a legjobb burek készítője. A recept tehát az, hogy hozzá kell elmenni. Vagy egy „illegális koszovói albán menekültet” hazavinni, ő majd elkészíti. Az utóbbi idők közbeszédének témája, a hazánkba érkezők menekültekkel kapcsolatos állásfoglalás, keserűen ironikussá teszi a pompás szöveget. A politikai vonalra játszik rá Pádár Ádám képregénye, 2042-ben a bevásárlás már egy nindzsának is emberpróbáló tett, hiszen vasárnap van.
A kritikák szokás szerint illeszkednek a tematikához, vagyis ezúttal az evés és az étel fogalmaihoz lazábban–szorosabban kötődő irodalmi alkotásokról, valamint szakácskönyvekről olvashatunk reflexiókat. Tehát az írók után a kritikusok is új ízekkel tálalják specialitásaikat. Keszeg Anna szubjektív hangú recenziójában Bíró Zsófia A boldog hentes felesége című szövegének értelmezési módjait keresi. Az egyik szempont a krimi műfaja lenne, de ehhez nem közeledik eléggé a szöveg, hiszen a feleség nem lázad fel a szerepe ellen, ez pedig nem válik a könyv előnyére, „mert ki hinné el, hogy bárki is képes belenyugvással elviselni a könyvben körvonalazódó életformát úgy, hogy közben az őt ebbe belekényszerítő partnert egy ujjal sem bántja, s még egy kis gyilkossággyanút sem akaszt a nyakába.” Gender szempontok érvényesülését ígéri a történet, de ezeket az elvárásokat sem váltja be, hiszen ezek a női hangok nem lázadnak másként, mint az írással, így nem marad más a regény, „mint a séf nőjének a könyve”. Keszeg azon megállapítása, „hogy az egyidőben olvasott könyvek egymás kontextusai lesznek, elkezdenek emlékeztetni egymásra”, talán mindannyiunk közös tapasztalata, amire érdemes figyelni az olvasás során.
Hartay Csaba Nem boci! című novellafüzérét érzékeny figyelemmel mutatja be Koncz Tamás, összegzése szerint a szöveg „egy istallószagú, borostás, hajnali keléstől káromkodó-hunyorgó életforma összegzése, és öntudatos kiáltvány.” A szociografikus hagyományokra rezonáló könyvben a vidéki munkások életét ismerjük meg, mely „emléket állít ezeknek a kipufogófüstben, hajnali ébredésekben elmálló életeknek.” Zsávolya Zoltán írt Vinkó József Szellem a fazékból című tárcagyűjteményéről, mely Petőfi, Krúdy és Mikszáth alakjának megidézésével irodalmunk kulináris kultusztérképét rajzolja meg. Továbbá adalékokat kínál a gasztronómia kultúrtörténetéhez, az antikvitás első receptkönyvének históriájától kezdve „a kulinaritás alakulásának, fejlődésének mérföldköveit” jelentő későbbi könyvekig. Kiegészül mindez sok-sok recepttel. Végül Szőllőssy Balázs írását emelném ki, melynek a házi sörfőzés mesterségét tárgyaló Greg Hughes-opusz áll a középpontjában. Voltaképpen a recenzió java része nem a Házi sörfőzde című könyvről, hanem az otthoni sörfőzés kezdeteiről és magyar helyzetéről nyújt átfogó képet, megspékelve nem kevés személyes emlékkel és sztorival. Ez a megoldás pedig kifizetődőnek bizonyul, hiszen így válik szórakoztatóvá és mégis kellően informatívvá a szöveg. Ugyanez elmondható a Szépirodalmi Figyelő friss számának egészéről, melynek olvasása a zsigeri vágyak fokozott felerősödéséhez vezethet, amibe tehát érdemes jóllakottan belekezdeni.
Szépirodalmi Figyelő, 2015/3.
