játékok
a rigó szeme alatti gyulladt dúc még egy darabig rángatja a dögöt, aztán átadja a madarat a füveknek. a tetem elmállik, páráival feltelik az ég, és a hizlalt felhők érvágásából esni kezd. először csak víz, aztán az odafent elveszett járatok, a kapitányok arcszeszszagával és a hiányos öltözetű légiutas-kísérők bánatával együtt, jön egy asztronauta, aki a popkultúrát igyekezett a holdra csempészni, majd a csillagképek mesefigurái. eleinte szépen egymás után, aztán mint a szervek egy felvágott hasfalon keresztül. mintha valami vágóhídi dézsából öntenék. végül kihullik, mint egy régóta fájó fog vagy egy félresikerült kasztráció, szóval végül kihullik isten is.
*
mert valamibe úgyis bele kell fulladni. az éjszaka innentől egy kiszélesedő torok, és távolról látni az ajkakon ülő férfit, ahogy egyre beljebb csúszik és végül eltűnik az izmos nyelv ölelésében. ez egy szeretetteljes ölelés, bele lehet fulladni. húzd le az egészet, kifordított halak vagyunk. a külső réteg a lassan feltelő úszóhólyag, alatta húsos anyag, meg halbél és hallé, legbelül pedig egy amolyan nézz-magadba halszemoptika. szálkák simogatják, mint szerető kezek, mert ennyi jutott, a tíz körmöd, hogy kapaszkodót találj valahol a nyálkás ölelésben.
*
az akasztott ember leporolja magát, aztán lóg tovább, kutyája átfordul a másik oldalára. körülöttük játékok, hajók, kocsik, rakéták, meg ami még a társaságból megmaradt. a kutya elfoglalja magát, órákat metsz fel, a mutatók alatt, y-alakban, mint egy rendes boncmester. megállapít, visszakövetkeztet, kutya lévén megrág, majd hazamegy, még játsztik, aztán megpróbál gazdájához dörgölőzni, de nem éri fel. besötétedik és csak néz bele a sötétbe, oda ahol lóg és állat lévén sír és nyüszít, amíg el nem alszik.
*
anatómiai pontossággal ketyeg el az élet. az üvegfalra akasztott tüdő idővel megsárgul, a szomszédok átjönnek, letépnek darabokat, legyen mit otthon a ragadozóhalaknak adni. lassan, csak apránként, az egyik ezért jön át, a másik azt viszi el. a pirájákat szoptatni kell, a gyereknek meg enni adni, a konnektorok pedig így, kibelezve, pucéran hagyva veszélyesek. hiába a sapka-sál, a lebenyek és hörgők, gége és gyűrűporcok, a szivacsos szövet nem erre lett kitalálva. a panelek alatti nagy pincében, ahova beszivárog a szennyvíz, átizzadja a falak pórusait, és nincs rendes lámpa, se természetes vakolat, lakhatatlan hártyák burjánzanak. az vagy, amit már nem bírnak megenni. ami vasárnaponként megmarad belőled. be kellett volna zárkóznod vagy kiadnod a lakást és elköltözni. meztelenül veszélyes, de te még a lámpát is égve hagytad.
*
zárszóként most a közterületek lakásairól és lakóiról. amikor megszüntették a természetes fényt, új napszakok jelentek meg a kerület felett. több emeletnyi éjszaka épült egymásra, de csak a partközeli részeken maradt meg az élet, és befelé haladva egyre ridegebb lett a táj. a lámpahideg még egész lakható, a sötétkék már neccesebb. az aszfaltnyálasról elég sokat mond el a neve, de hát ott is embernek kell lenni. az a vöröseslila az ötödik órában viszont tényleg ijesztő. amikor fekszel, már kijózanodva, a bokor alatt, fejed felett nyitott ablak a tájkertészet, és hirtelen megkezdődik valami, ami nálad sokkal nagyobb, megszólal a lila égbolt, bonyolult nyelven turbékol, rikácsol, burukkol, kacag, dalol, sivít, cserreg, kurrog, pittyeg, víjjog, énekel, fütyül, hisztérikusan trillázik és a csontvelődig marva megrémít, mint egy érthetetlen, emészthetetlen mondat.
