Hosszan lehetne sorolni azokat a műveket, melyeket Toroczkay András első prózakötete, a Búcsú Éhestől valamilyen módon megidéz. Krúdy Szindbád-történeteit, David Lynch filmjeit éppúgy említhetnénk, mint az Esti Kornélt, az Iszonyt, a Sátántangót vagy éppen a Sinistra körzetet.
Mégis, mintha ez utóbbiaknak – Kosztolányi szövegeinek és a világtól elzárt kisközösségek történeteinek – kitüntetett helye lenne Toroczkay kötetében: nemcsak egy-egy novellában, hanem a könyv egészén érezni hatásukat. De vajon összeegyeztethető-e ez a két látszólag igencsak eltérő hagyomány? Képes-e a Búcsú Éhestől úgy játékba hozni ezeket, hogy együtt és külön-külön is szerves részét képezzék a kötetnek?
A könyv felütése rögtön eszünkbe juttathatja a magyar irodalom azon alkotásait, melyek egy tanya, egy telep, egy falu vagy éppen egy kisváros problémáiról, egyhangú és néha brutális mindennapjairól szólnak. A novellák sorát Az Alföld közepe című nyitja meg, melyben az elbeszélő – Bandi, akinek a neve csak kétszer szerepel a kötetben – rögtön be is mutatja a Búcsú Éhestől fő színterét, Kotordpatát. Ahol „a vasútállomás épületének falán a város nevéről lekopott [a] „d” betű” (7.), ahol csak „szántóföldek”, „kénes termálszag” és „végtelen por” van. Ahol „minden udvaron ugat egy korcs kutya láncon, minden udvaron játszik egy kinyúlt, szürke, bátyjától örökölt pulóverben egy koszos arcú gyerek az örökké bevakolatlan házuk előtt, aki, ha észreveszi, hogy nézik, kezét a rozsdás, félig ledőlt bejárati kapura teszi, rálép a félig lapos focilabdájára, úgy bámul vissza a járókelőkre.” (10.) Az itt lakó emberek életét még nem ismerjük, de már sejthetjük, hogy nem túl derűs sorsok várnak itt ránk. A helyszín bemutatása azonban nem ér itt véget, a következő néhány novellában még érezhetően kitüntetett szerepe van a helyeknek (az Angéla és a Weltraum, illetve a Sztár a címükkel is jelzik ezt). Az elbeszélő nemcsak azt írja le, hogy hogyan néz ki a mozi, a könyvesbolt és az egyik kocsma, hanem ezek történelmével is megismertet. Például „a Sztár áruház az egykori zsidótemplom helyén épült. Ahogyan a háború során a zsidótemplom eltűnt, úgy tűnt el az egész áruház a kilencvenes évek elején, a megmaradt szocreál épületbe egy könyvkiadó és könyváruház fészkelte be magát”, (45.) hogy aztán később „kínai ruhaüzlet nyíljon a helyén” (62.). Mintha ezekben a novellákban valójában az épületek lennének az igazi szereplők. Aztán szép lassan átadják a helyüket a kisváros lakóinak.
Kotordpatán a boldogtalan családok mind hasonlóak egymáshoz: minden tizedik oldalra jut egy öngyilkosság, minden tizenötödikre egy csonka család. Nem mintha a szereplőknek ne lennének saját tragédiáik, de a kötet rögeszmésen ragaszkodik a dolgoknak ehhez a kétfajta kimeneteléhez: a családok előbb vagy utóbb szétesnek, a szereplők egy jó része végez magával. És itt nemcsak azokról a karakterekről van szó, akik egy-egy novellában főszereplővé lépnek elő (mint például az autószerelő Dudek vagy a Kastélyszálló portása, Rafaello), hanem a marginális szereplőkről is: az elbeszélő szinte soha nem felejti el megemlíteni, hogy ki lett később öngyilkos, kit hagyott el a férje, felesége. Ami egyfelől nyilvánvalóan érzékelteti, hogy milyen sors is vár Kotordpata lakóira, másfelől viszont egy idő után unalmassá válik. Még akkor is, ha a szöveg Kristály Tomi alakján keresztül paródiába is fordítja ezt: hiába próbálkozik gyógyszerekkel és vízbefúlással, hiába veti magát a mélybe és száguldó kamion elé, csak nem tud végezni magával.
Ezzel párhuzamosan ezek az ismétlődő fordulatok súlytalanná válnak – maga az elbeszélő sem különösebben törekszik a körülmények tragikus ábrázolására. Hiába hát a sok rájátszás, a sok intertextus, idővel észre kell vennünk, hogy a Búcsú Éhestől világa közel sem olyan szörnyű és kegyetlen, mint a megidézett műveké. A Sistergő Főnix tündöklése és bukása című novella egyik szereplőjét Takaró Sanyinak hívják, Kotordpata mégis messze esik Németh László Iszonyának falujától; ugyanitt az Igénytelen Nővérek, egy albínó ikerpár megidézi a Sinistra körzet Hamza testvéreit, de a Búcsú Éhestől nem kér a tragédiájukból; A tábornok című történetben hiába hívják az egyik bandát Sátántangónak, krasznahorkais nyomorúságot nem érezni igazán a szövegen.
Ami elsőre meglepőnek tűnhet, főleg, ha észleljük, hogy Éhes Miklós – akin keresztül az elbeszélő bemutatja a világot – képtelen nosztalgia nélkül gondolni szülőhelyére, Kotordpatára, legyen az bármilyen sivár is. A Búcsú Éhestől kisvárosa tehát hasonlóan ijesztő és visszahúzó, mint a Nincstelenek, a Nova vagy az Aludnod kellene, de ennek szemléltetésében nem megy el addig, mint ezek a művek, megáll félúton, ahonnan még valamiképp a szépség is látszik. Hiszen ne feledjük, az első novellában az elbeszélő a poros utcák mellett azt is leírja, hogy honnan a legjobb megérkezni ide („a Kastélyszálló felől az igazi, az a tökéletes hazatérés. Elhagyni a Halász csárdát, rásiklani a felüljáróra hátunk mögött a nap utolsó sugaraival; már égnek a narancssárga fények a városban…” [8–9.]); az utolsóban pedig Éhes azt tervezi – még ha ez képtelenségnek tűnik is –, hogy megveszi a régi mozit, a Weltraumot. Ráadásul ez a fajta szemléletmód a felsorolt művek értelmezésére is termékenyen hathat, érdemes lenne megnézni, mennyire ragaszkodnak az említett alkotások szereplői ahhoz a lepusztult világhoz, mely körülveszi őket – s vajon hogy viszonyul mindehhez az olvasó?
Ennek a nosztalgiázásnak a megteremtésében kétségtelenül fontos szerepe van a Búcsú Éhestől humorának, könnyed hangnemének. S talán ezért is olyan fontos a kötet számára Kosztolányi Esti Kornélja, mely az elejétől a végéig, a kisebb elemektől a nagyobbakig áthatja Toroczkay könyvét. Az utolsó, Éhes és a világ című novella sok szempontból hasonlít Kosztolányi kötetének első fejezetére, A verekedésben pedig ugyanaz a humor forrása, mint az Esti Kornél hatodik fejezetében: mind a kettőben egy látszólag igen könnyű tevékenység – az örökség elköltése, illetve a verekedésbe keveredés – okoz nehézséget a hősöknek. És akadnak itt egészen apró utalások is, például, hogy Miki ugyanúgy egy Damjanich nevű utcában lakik, mint ahogy az Esti Kornél elbeszélője, vagy hogy az elbeszélő és Éhes ugyanúgy tíz évig nem találkoznak, mint Kosztolányi elbeszélője és Esti Kornél.
Kétségtelen, hogy a humor, a nyelvjátékok, az anekdoták nem mindenhol működnek jól. Vannak túlírt novellák (például a Matrjoska és A verekedés), van, hogy egy novella két mikrotörténete között nagy a színvonalbeli különbség (például Sajti, Mint a delfinek), sőt, néha ugyanez igaz egy-egy bekezdésre vagy akár egy-egy mondatra is. Amikor a humor forrását valami magasztos vagy szent és valami profán egymás mellé helyezése adja, azok talán a legsikerültebb poénok (például a már említett Sztár áruház, mely a zsidó templom helyén épült, később könyvesbolt lett, majd kínai ruhaüzlet; vagy Berta néni, akinek, a tűzoltózenekar tagjai „mindig meghallgatták a véleményét, sőt kikérték, ha a szív dolgaira terelődött a szó. Vagy arra, hogy melyik műsort érdemes nézni a tévében.” [127.]), illetve, amikor a szereplők kicsinyessége, emberi gyengesége lepleződik le (mikor Vigyor szüleinek egy temetést kell intézni, a fiúknak adják a színházjegyeiket – „nem akarták veszni hagyni a pénzt” [18.]; Sajtinak azért nem sikerül elmenekülnie Kotordról, mert kifogy a benzinje stb.). Ugyanígy a szójátékok között is akadnak eltaláltak (a Szürke Ló nevű kocsmát a helyiek például csak szurkálónak mondják – kitalálhatjuk, miért). Ezekkel szemben viszont nem túl szellemes – és egy idő után kicsit erőltetett is –, amikor egy-egy szereplő szakmáját/múltját és az ezzel nehezen összeegyeztethető foglalkozását/jövőjét rántja össze a szöveg (például Zánki-Deák Sándor, a technika és fizika szakos költő; vagy a sátánista Kocsonya Mihály, aki később Pesten egy gasztronómiai kiadót alapít, és szakácskönyveket ír). Az is kétségtelen, hogy ezek a megoldások tartalmas részei a kötetnek, jól körülhatárolható funkciójuk van.
Ugyanez viszont nem igaz a kötet összes olyan elemére, melyek az Esti Kornélhoz kötik Toroczkay könyvét. Mindezek közül a legproblémásabb a kötet narratív pozíciója: Toroczkay elbeszélője, éppúgy mint Kosztolányié, háttérbe húzódik, nem magáról, hanem inkább egyik barátjáról, Éhes Miklósról mesél, de a leggyakrabban hagyja, hogy ő maga beszéljen. A Búcsú Éhestől ugyanúgy össze is mossa az elbeszélő és a főszereplő identitását, mint Kosztolányi műve. Ez az utolsó novellában a legnyilvánvalóbb – ahol Éhes részben úgy jelenik meg, mint Bandi gonosz énje, olyan dolgokra veszi rá, melyeket magától nem lenne mersze megtenni –, de a novellákban több utalást is találhatunk az alteregó témára, illetve arra, hogy Miki és Bandi személye azonos. Ezek némelyike kissé direktnek tűnik (például, amikor azt olvassuk, hogy „[Miki] furcsa srác volt […]. Az első dolog, ami eszembe jut róla, hogy igazgatja a haját: alig tudott megszabadulni a tükörképétől.” [240.]), de akadnak jól eltaláltak is. A Matrjoska című novellában – azon kevés történetek egyikében, melyekben nem szakítja meg semmiféle közbevetés az első személyű elbeszélést, tehát nem teljesen tisztázott, hogy Bandi vagy Miki beszél-e – például többször is azt olvashatjuk, hogy „éhes voltam”, de mindez annyira belesimul a környező szövegbe, hogy elsőre talán fel se tűnik az ismétlések kétértelműsége.
Ennek a narratív megoldásnak viszont Toroczkay kötetében nincs olyan jól átlátható funkciója, mint Kosztolányi művében, ahol Esti Kornél személye például összefűzi a történeteket. Mikire és Bandira nem nehezedik ilyen feladat, a Búcsú Éhestől helyszíne és a kisváros lakói elvégzik ezt. A kötet ráadásul ezen felül is több módszert használ a novellák összekapcsolására: van, hogy egy novella egyik mellékszereplőjét helyezi a középpontba egy másikban (Dudek és Kristály, Mint a delfinek), vagy egy futólag említett eseményt bont ki egy teljes elbeszélésben (Mészáros Desiré, a gladiátor), de az is megesik, hogy az egyik novellában szereplő filmcím kerül a következő szöveg fölé (A verekedés).
Arra tehát, hogy az alteregó megoldás hogyan illeszkedik a szövegbe, nem kapunk (megnyugtató) választ. Azaz kaphatunk, ha utánajárunk a kérdés referenciális vonatkozásainak (lásd például az íróval készült interjút, ám ez csak még jobban megerősíti a gyanúnkat, hogy maga a szöveg nem tud kielégítő válasszal szolgálni erre a kérdésre (a témáról lásd bővebben Ficsor Benedek kritikáját.
A Búcsú Éhestől tehát több szempontból is megállt félúton. Van, ahol ezt tudatosan tette (a poros kisváros bemutatásában), és nem is baj, hogy nem ment tovább. Máshol (a történetek megszerkesztésében, a humorban stb.) érdemes lett volna folytatni az utat. S van, amikor azt kívánjuk (az Esti Kornél áthallásoknál), bárcsak visszafordult volna félúton.
Toroczkay András: Búcsú Éhestől, Magvető, Budapest, 2015.
