Ha a „gyermekszegénység” szót halljuk, sokan hajlamosak vagyunk (esetleg némi sajnálkozás után) ásítani egyet, és csatornát váltani. A Carlo Párizsban hősei számára azonban mindez nem híradótéma, hanem mindennapi valóság.
Bódis Kriszta a Kemény vajjal már bizonyította, hogy nem riad vissza a gyomorba vágó, általában kényelmesen figyelmen kívül hagyott, így valóban provokatív témáktól. A prostitúcióra kényszerülő cigány lány történetét földolgozó mű után a szerző most mindenekelőtt a tizenéves korosztályt szólítja meg ifjúsági regényével, amely a célközönség ellenére nem kevésbé kegyetlen és felkavaró.
A címszereplő Carlo a Párizsnak gúnyolt kisvárosi romatelep lakója, tizenöt éves kamasz, akit egy balul sikerült tűzifalopás után egyik oldalról a korrupt rendőrség, másik oldalról a helyi cigánymaffia szorongat. Apja börtönben, anyja meghalt, testvérei külföldre széledtek vagy eltűntek, neki pedig az az álma, hogy fölvegyék a Futballakadémiára és híres focista legyen. Ehhez azonban jószerével az egész világgal meg kell küzdenie. És itt nem egyszerűen a rasszizmusról van szó – noha az előítéletek és a társadalmi kitaszítottság mindig és mindenütt ott van, hol homályos, ám eloszlathatatlan ködként, hol dermesztően aktuális, áthághatatlan szögesdrótként. Carlo keserű kijelentése szerint az ember, bármit is ér el, soha nem képes lemosni magáról a nagy „C” betűt. (Egy érdekes, futólag érintett téma a cigányság különböző csoportjai közti viszony – a budapesti oláh cigányok lenézik és lekezelik a romungrókat, akik közé Carlo is tartozik.) Aligha véletlen, hogy a helyi iskola lemaradó vagy rosszabbul teljesítőket összegyűjtő osztályának a jele is C, hiszen a roma tanulók kivétel nélkül ide kerülnek. Kitörésre jóformán alig van lehetőség – egy-egy kivételesen tehetséges gyereknek talán még van esélye, ám kérdés, hogy meddig és milyen áron.
Bódis megdöbbentő érzékletességgel ábrázolja a telep világát, amelyben a lakókat nem aktuálpolitikai vagy a nagyvilággal kapcsolatos kérdések foglalkoztatják, hanem az, hogy hogyan fogják kihúzni a telet. Már akit még foglalkoztat – mert a legtöbbjüket előbb-utóbb bedarálja a kilátástalanság és a közöny, mint Carlo ismerősét, Józsikát, aki a füvezésbe és a szerencsejátékba, vagy a szomszédjukat, Diló Marit, aki az alkoholizmusba menekül. Egy holnapok nélküli életforma ez, amelyben a legfontosabb, hogy az ember minél kevésbé gondoljon bele, mi lesz vele.
Mindez a nyomor és kiszolgáltatottság pedig legerősebben a gyerekeken csapódik le, akik már a kezdetektől fogva leszakadásra vannak ítélve – nem nehéz fölismerni Carlo prostituáltnak eladott nővéreiben a Kemény vaj Kicsilányának távoli rokonait. Főhősünk persze másképp fogalmaz: „Drogos kurvák”, jelenti ki a lányokról, akikről már évek óta semmit nem hallott – elvesztek valahol a süllyesztőben, környezetüket nem érdekli a sorsuk. A Párizs lakói a hazai átlagember számára láthatatlanok, nemkívánatosak, és ezzel ők maguk is tisztában vannak. A magárahagyottság pedig elkerülhetetlenül kitermeli a maga családi kapcsolatokon és illegális tevékenységen alapuló ellentársadalmát, a szervezett bűnbandákat, amelyek gondoskodnak arról, hogy senki ne törhessen ki valamelyikük hozzájárulása nélkül. A cigány közösség gyűlöli az őket a markukban tartó maffiózókat, ám mégis kénytelenek a segítségüket kérni, hiszen máshoz hiába fordulnának. Carlo nagybátyja, Jenő titkos pénzkölcsön fejében nem csupán zsarolja a fiút, hanem saját ügyleteibe is megpróbálja belerángatni, ezzel pedig csatlósává tenni és ellehetetleníteni a külvilággal való kapcsolatát. A köztük folyó egyoldalú hatalmi játszmák dermesztően életszerűek, a fenyegetések többnyire passzív-aggresszív, humorosnak álcázott megjegyzésekként jelennek meg. „Ne nézzé, mer’ visszanézek!” – löki oda Jenő Carlónak, amikor a fiú egy pillanatnyi szótlan ellenállást mutat. Bódis szövegében plasztikusan, nyers erővel jelenik meg az a megfélemlítettség és tehetetlenség, amit egy gyerek érezhet olyan felnőttek között, akik lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználják.
Aki azonban mindezek után valamiféle deprimált környezettanulmányt vár, amely a szereplőit sajnáltatni akarja, annak csalódnia kell: a sokkoló elemeket a regény nem tolja az arcunkba, hanem természetes közegükben hagyja őket érvényesülni. Carlónak és a többieknek eszük ágában sincs borongani, élik az életüket, fociznak, barátkoznak, elmélkednek, röhögcsélnek, és ugyanúgy próbálnak zöld ágra vergődni, mint bárki más, igaz ez nekik többnyire jóval nehezebb. Ennek ellenére a regény azt is megmutatja, hogy nem lehetetlen: Carlo két testvére is képes volt érvényesülni, a helyi pap és családja őszintén segíteni szeretne a telepieken, és az iskolában is akadnak megértő, elfogadó tanárok; mindezt pedig anélkül sikerül a szövegbe ágyazni, hogy szentimentálissá válna. Bódis a didakszis hibájába sem csúszik bele, a problémákra nem kínál egyértelmű megoldást, nem akar erkölcsprédikációt tartani, vagy bárkit is egyoldalúan vádolni, mivel az ő hősei nem a rosszindulatú hatóságok, a maffia vagy a közönyös külvilág, hanem a telep lakói. Tarka társaságot alkotnak, legtöbbjüket Bódis csupán egy-két vonással vázolja föl, ám gondosan ügyel arra, hogy egyéni, megkülönböztethető, hihető figurákat teremtsen, akiket nem lehet egyszerűen a „munkanélküli” vagy az „alkoholista” címkékkel leírni.
De a szerző nem elégedett meg pusztán a karaktereken és a narratíván keresztül történő ábrázolással. Ebből fakad a regény egy sajátos, feltűnő és nem igazán szerencsés vonása: az enyhe (vagy éppen kellemetlenül erős) ismeretterjesztő jelleg. Erről nem csupán a könyv végéhez csatolt – alkalmanként valóban hasznos – cigány szleng nyelvi szószedet árulkodik, hanem az ide-oda beszúrt, a szöveg egészéből többnyire kellemetlenül kirívó magyarázatok, illetve leírások, amelyek minden pártatlanságuk ellenére gyakran fölöslegesek. Tagadhatatlan, hogy a telepi életforma az olvasók jó része számára ijesztőnek és idegennek hat, így a megismertetés és elfogadtatás szándéka helyénvaló; kérdés azonban, hogy egy tizenhat-tizenhét éves számára (a könyvet tizenhat éven felülieknek ajánlják) mennyire kell, hogy úgy mondjam, előrágni a kész tényeket, és hogy egy implicitebb, indirektebb fogalmazásmód nem vált volna-e hasznára a regénynek.
Minden oktató szándék ellenére mégis elevenség árad a lapokból, különösen a párbeszédek sikerültek életszerűre. Carlo és környezete kamaszokból és kisebb gyerekekből áll, Bódis pedig – amennyire saját tapasztalataim mutatják – telibe találta mind a nyelvezetet, mind a témavilágot. A bazdmegeléssel összedobált váratlan költőiség vagy éppen giccs, a józanul pesszimisztikus világlátással kevert naiv idealizmus, a bölcsességgel vegyülő kicsinyes rosszindulat – mindezek egyedülálló egyvelege a gazdáihoz hasonlóan gyakran esetlenül csetlő-botló, mégis elbűvölő kamasznyelv és -gondolatvilág. Carlo és társai, hiába kellett korán felnőniük, mégis hamisítatlanul gyerekek: apró-cseprő hülyeségeken kapnak össze, hogy aztán egy órával utána kibéküljenek, nagy álmokat dédelgetnek, és szeretnek érettebbnek látszani a koruknál. Carlo maga is gyakran ingázik a társadalmi kérdéseket boncolgató monológ és a némaság között; gyakran láthatólag mintha maga sem tudná eldönteni, mit is gondoljon. Carlo számára a beszéd nem csupán érzelemkifejezés mások felé, hanem a külső benyomások elrendezésének, földolgozásának módja is; amikor hallgat, tudni lehet, hogy valami nincs rendben. A fiú hazugság helyett is inkább hallgat: ellenérzéseit, szégyellt tetteit, félelmeit – köztük a legnagyobbat, a falopás esetét – inkább eltitkolja, semhogy visszaéljen a szavakkal. Ez emeli ki őt a környezetéből: nem csupán tudatában van a körülötte folyó eseményeknek, de szólni is képes róluk, üresjáratok és torzítás nélkül – ezáltal pedig, ha minimálisan is, de hatalmat nyer a sorsa fölött.
Ugyanez a mellékszereplőkre is áll; Bódis általában véve beszéddel jellemez a legjobban. A regény egyik legsikerültebb figurája a mocskos szájú, talpraesett, egyszerre vad és érzékeny Natasa, Carlo barátja-szerelme, akinek vág az esze, ám tanulási problémákkal küzd, olvasni nem tud, és a családi pótlék kedvéért a „bolondiskolába” – a helyi kisegítő iskolába – kénytelen járni. Natasa tökéletesen átlátja a helyzetét, és Carlótól eltérően nem dédelget álmokat. Tisztában van azzal, hogy nincs esélye a kitörésre, így már nem is próbálkozik. Gondjait, félelmeit éppúgy magába zárja, mint Carlo, ő azonban soha, senkinek nem nyílik meg: védekezik az egész világ ellen, érzelmei többnyire szúrós megjegyzésekben vagy káromkodásban nyilvánulnak meg. Végső sorsa amilyen tragikus, éppen annyira banális: aki nem tud egy bizonyos módon megszólalni, az nem is létezik. (Ennek a motívumnak továbbgondolásaként emlékezzünk vissza arra, hogy a roma kultúrában milyen jelentős orális hagyomány létezik. Ennek megfelelően a fő szembenállás itt nem a némaság – beszéd ellentéte, hanem két eltérő regiszteré, amelyek közül az egyik nem tekinti legitimnek a másikat.)
Éppen ezért kell, hogy néha mások helyett szólaljunk meg. Bódis regényének elsődleges célja alighanem az, amit a legjobban teljesít: hogy (a szó szoros értelmében) hangot adjon egy némaságba kényszerített közösségnek, amelyért senki nem hajlandó felelősséget vállalni. A Carlo Párizsban nem politikai kiáltvány és nem könnyfakasztó dráma: egyszerű helyzetjelentés, hétköznapi alakokkal, akiknek éppúgy megvan a maguk mondanivalója, mint nekünk – csak oda kell figyelnünk rájuk.
Bódis Kriszta: Carlo Párizsban, Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2014.
