CCCXXIII.
Nekik lehetett éhezésben részük a háború alatt,
onnan származtattuk Mama egyik betegségét
(ha igaz, hosszabb ideig csak zöldbabot evett),
s én Papa mindvégig változatlan reggelijét,
a teába mártogatott, gyakran száraz kenyeret.
CCCXXIV.
Ma is őrizzük azt az egyszerű,
fehér alapon szerény virágmintás,
széles és alacsony, henger alakú
füles csészét, amit erre használt,
meg néha aludttejet evett belőle.
CCCXXV.
Őrölt kávé kanalazása, kenyérvágás előtt
selyempapírt terítettek a munkalapra,
a zaccból kaptak a virágok,
egy morzsa kenyér, egy cseppnyi tej
kárba nem veszett náluk.
CCCXXVI.
Amikor megjött nagyapám a friss kenyérrel!
A papír nyelető zizegése! Az a csodálatos illat!
A hajából leváló ropogós darabok! Az a mennyei
morzsa! S ami jobban ízlett bármi édességnél:
az a finoman foszló, szájban omló sós szelet!
CCCXXVII.
Magával vitt, ha volt hozzá kedvem,
a Nagycsarnokba, Margit-szigetre,
bevásárolni a kisközértbe,
de hosszú sorba soha nem állt be,
átmentünk inkább akkor a nagyba.
CCCXXVIII.
A zakóiban jártam annyi éven át.
Némelyiket nekem adta,
a többit a halála után hordtam el.
Alföldi papuccsal, torna-
és félmagasszárú fekete cipővel.
CCCXXIX.
Egyszer a sötétszürkében ellenőrnek néztek,
ezen akkor megütköztem.
Persze a legelegánsabb ment a leghamarabb tönkre.
S egy világos bordó halványzöld kockákkal?
Végig abban a második olaszországi úton.
