Budapesten dobolt nemrégiben a halhatatlan Ramone-ok közül az egyetlen élő. Tribute-band, haknipank? Spagettiszósz-forgalmazó, okostelefonzúzó nyugdíjas – károgtak a vészmadarak. A Marky vezényelte villámháború azonban bebizonyította, hogy a Blitzkrieg több mint tápos pantomimcsapat.
„He is one of us…”
1978 tavaszán Tommy Erdélyi az idegösszeomlás szélére került. Nem csoda. Ez az apró, Bajcsy-Zsilinszky úti srác – a földkerekség legzseniálisabb punkdobosa – három Forrest Hills-i csodabogárral járta akkoriban az Államokat, egy Ramones nevű káoszbrigád tagjaként. Stílusteremtő dalaikkal alaposan zavarba hozták a koncertszervezőket és a közönséget. Sosem voltak híresebbek a Beatlesnél – így Jézusnál sem. Az viszont vitathatatlan, hogy semmi máshoz nem fogható hangzásviláguk ezer meg ezer kölyköt ösztönzött zenélésre és új utakra terelte a múlt századi popzenét.
A Ramones-dalok kémiája kifürkészhetetlen. Közelítésnek képzeljük mondjuk el, hogy egy bomlott elme fogfúróval lyukakat váj egy szörfdeszka oldalába, aztán fekete rágógumival egy romantikus regényt meg egy Freud-kötetet tapaszt rá, hogy Long Beachnél az óceán hideg habjaiba vesse a tákolmányt… Maradjunk annyiban: leírhatatlan. Szerencsénkre meg lehet mindet hallgatni, egyik sem hosszabb ráadásul egy Örkény-egypercesnél.
De ott tartottunk, hogy Tommy hetvennyolcban kiszállt a dobok mögül és egy Marc Steven Bell nevű formának adta át az ütőket. Marky Ramone-nak. Marky tizenöt évig játszott a Ramones-ban, vagyis ötször annyit, mint amire Tommynak rámentek az idegei. Higgadt egy fazon lehet…
„Do you remember Rock ’N’ Roll Radio?”
Noha túlzás volna a banda agyának nevezni, Markynak a Ramones-ban betöltött szerepe jóval túltett egy epizodistáén. Kedvelte ezeket a különcöket. Dee Deevel és Joeyval a zenekar feloszlása után is dolgozott együtt. Azelőtt, hogy Marky Ramone és Blitzkrieg nevű bandája az A38 színpadára lépett, egy rövid, de velős mix mutatott rá, hogy a Ramones mekkora hatást gyakorolt a világ könnyűzenéjére. A bakelit-időutazás a Green Daytől a Dead Kennedysen át a Blondie-ig tartott, s Richard Hell and the Voidoids Blank Generation című dalával ért véget. Azzal a nótával, amit 1977-ben Marky dobolt még fel a Voidoids debütlemezére. Épp mielőtt a Ramonesba hívták. (A Blank Generation egyébként a Pretty Vacant amerikai ikertestvére. Hiába na, ezeknek a srácoknak nemhogy félig nem volt a pohár: teljesen üres volt. [És ez nem csak egy metafora.]) Amikor Marky beszállt, a Ramones soundja és színpadképe készen állt már. Az Arturo Vega által meghackelt elnöki pecsét, bazinagy erősítők, szűk farmerek, kék-fehér-piros fények (a la Stars and Stripes) és minimálkoreográfia. A Blitzkrieg megörökölte és tisztességgel magához igazította mindezt.
„1–2–3–4”
A logón látható sas karmai közé olajág és baseballütők helyett két dobverő került, a fények közül a kék elmaradt, de – ahogy kedd este kiderült – a farmer sem kötelező munkaruha immár. Ahogy állunk ott a sötétben, olyan érzésem támad, mintha a Gus van Sant-féle Psycho vetítését várnánk. A mestermű kockáról kockára újravett remake-jét, ami önálló entitás bár, tiszteletadás, kalapemelés is egyszersmind, de valahogy mégiscsak másolat. Amíg ezen töprengek, a színpadra üget a Blitzkrieg, s játszótársaival előresiet Marky is. Fehér ujjatlant visel, a tartása olyan rossz, mint Mormogi Papának. Ünnepeljük őt. Ő meg int nekünk hányavetin, mintha azt mondaná, „arghh”. Aztán a dobok mögé baktat. Semmi felesleges öntömjén, semmi sztárallűr, csak (tettetett vagy átélt) tömény nemtörődömség. Marky, ez a két lábon járó I don’t care bemászik aztán a hegymagas Marshallok közé, komótosan helyet foglal, és nekikezd.
„Lobotomy! Lobotomy!”
A basszeros és a gitáros csupa feketében, hangszereik térdig lógnak. Bilifrizurások és bambaképűek. Úgy festenek, mint Dee Dee és Johnny szteroiddal telepumpált klónjai. A hórihorgas énekes orgánuma hasonlít valamelyest Joeyra, annak pedig, hogy feszt ugrál és rohangál – felteszem –, az lehet az oka, hogy Markyból is látszódnia kell azért valamicskének. A dobos koncentrált. Pókerarccal püföli a bőröket. Gyorsabb, mint Korda Gyuri bácsi osztáskor vagy Jamie Oliver snidlingszelés közben. Pihenő nincs.
Ahogy véget ér egy dal, a basszusgitáros beszámolja rögtön a védjegyszerű „One–Two–Three–Four”-t, és robognak tovább. Olyan hangerővel, hogy lerepül a fejünk. A hangosítás messze nem az igazi (a köztudomásúan hepciás Johnny ilyenkor simán lement volna a színpadról), párszor az együttes is szétcsúszik, és Marky sem olyan pontos már, mint a ’66-os Táncdalfesztivál metronómja. Az erő, a sötét feelgood, a skizofrén intimitás és a sallangmentes minimalizmus azonban mind megmutatkozik abban a harmincnál is több nótában, amit másfél óra alatt a hajó gyomrában a Blitzkrieg ledarál. A Rockaway Beach–től a Blitzkrieg Bopig felrajzolt dallista alatt fújásnyit sem állnak le. Semmi jópofizás, semmi hangolás, csak a csuklók pörögnek.
„Elkezdtek úgy rohanni, mintha kétszáz méter lenne a táv, aztán úgy maradtak és végignyomták a tízezret” – mondja a koncert után E. És annyira pontos ez, hogy tulajdonképpen felesleges volt bármi egyebet is írnom. Marky, ez a hatvan pluszos nyugger nem lassít, és ha a spagettiszósz-forgalmazás, az okostelefonzúzás meg a könyvírás mellett beül a dobok mögé, akkor könyörtelenül leszedálja az agyad ma is. Nevezzétek tribute bandnek, hívjátok haknipanknak, engem meggyőzött a produkció. „No future, mondta a teacher”, azaz Rotten Johnny a Pistolsból, de a Rock & Roll Fősulin azért Marky is díszdoktor!
Marky Ramone’s Blitzkrieg-koncert, A38 Hajó, Budapest, 2015. szeptember 1.
A fotókat Piltner Péter készítette.
